Reggeli morfondír.... (saját) verssel

Sokat agyalok. Talán túl sokat. Krízis helyzetben pedig megkukulok, és csak tátogok, mint a hal. Mindkettő épp olyan része a személyiségemnek, mint a habcsóknak a tojásfehérje.
És persze nagyokat érzek.
Olyan nő vagyok, akinek nagy szív dobog a mérsékelt dekoltázsa alatt.
Ha fáj valami, bőgök, és nem csinálok úgy, mintha nem fájna. - Na, jó. Néha úgy csinálok, de csak igazán indokolt esetben. -
Azt gondolom, azért nevezünk valamit érzésnek, mert átéljük, de az érzések nem az elménkben keletkeznek, hanem a testünkben támadnak.
Az ember nem tehet arról, amit érez. Miért kéne szégyenkezni miatta?
No, de a tettek! ...Az már egészen más tészta. Azokért felelősek vagyunk.
Néha eltűnődöm rajta, én vagyok-e az egyetlen, aki azzal tölti az életét, hogy újra meg újra ugyanazt a hibát követi el, vagy ez közös emberi gyarlóságunk.
Aztán körülnézek, és megnyugszom.
Ez bizony az, közös tulajdonság. Persze felmentést ennek felismerése sem ad, ne álmodozzunk!
De bármennyire is ramatyul érzem magam néha, tudom, hogy az idegeim sosem fogják egészen felmondani a szolgálatot, mert tulajdonképpen élvezem az életet.
A fájdalmaival, a hiányaival, a nehézségeivel együtt,
...és ezt mindenkinek csak javasolni tudom. Annyi, de annyi élvezni való van!

 

És

 

Karjára vett az ősz,
és vigasztalt, 
és ringatott.

És ökörnyálból szőtt hajamba fátylat.
És a fátyol hosszú ezüstszalagként lebegett utánam...
- és ettem diót is, találtam még néhány szemet -.
És hallottam vadász puskáját dördülni,
és zörögni a száraz avart,
és láttam gémeket a zörejtől megriadni, 
és héját is láttam az út mellett ülni, ki a zsákmányra várt,
és kit közelségem nem zavart.

És karjára vett az ősz,
és vigasztalt,
és ringatott.

És égtek szívemben kis rőzsedalok,
és Adyra gondoltam,
és, hogy ezt meg kell írni,
és gondoltam még természetesen Rád,
és a hiányra,
és, hogy az élet elfolyik, mint a vizek.

És, hogy akkor is. Mégis. Gyönyörű a világ.

Copfos 2.

- Fáradtan rám szegezte a tekintetét, én meg jó darabig csak szótlanul visszabámultam rá. Az agyamban egymást kergették a gondolatok mialatt hallgattam. Nem is tudom, miért, de eszembe jutott többek között egy jegenye, az a hülye fa, és hogy Annáktól hemzseg a világ - Cseh Tamás után szabadon -, és különben sincs semmi új a Nap alatt.

 

Nagyon is tudtam, hogy miről beszélt. Tudtam, mert ismertem az érzést, pont úgy, ahogy elmondta. Jól ismertem a fájdalmat, a tehetetlenséget, az önbecsapást és a mindezekbe való kényszeres kapaszkodást, no de mégis. - A kutya úr istenit! Én legalább megpróbáltam tenni valamit, visszaszerezni, ami elveszett, de ez itt csak panaszkodik nekem. - De végül mégis elszégyelltem magam, mert ki a franc vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Nem voltam ott. Lehet, hogy nem mondott el mindent. Nehogymá! Aztán meg mi is volt az én fene nagy próbálkozásom? Ugyan már! Mindössze esélyt adtam dicső lovagomnak, hogy jöjjön, bátran, kivont karddal lovagoljon be biztonságos életkém udvarába, oszt kapjon föl, de izibe, és ragadjon magával. Vagyis inkább csak sugalltam ezt az egészet na,... és vártam, és vártam, és vártam.

 

Ami történt pedig annyi volt, hogy az én hős lovagom úgy ellovagolt mellettem egy másik, nálam pofátlanul fiatalabb úrhölgy karjába, hogy csak egy porfelhőt láttam utána kavarogni, éppen akkor, mikor azt hittem: - Na, most jön végre a felkapás! - Emlékszem, milyen pocsékul éreztem magam. Napokig nem ettem, nem aludtam. Sokáig, nagyon-nagyon sokáig olyan voltam csak, mint egy döglődő kismacska.

 

Úgyhogy lelkiismereti okokból jobbnak láttam, ha mégsem oktatom ki Ralfot. Á, dehogy! Amúgy sem ezt várta volna tőlem.

 

- Ralf,  és mit tettél? Tettél egyáltalán valamit, hogy visszahódítsd, ha még mindig ennyire szereted? Nem lehet, hogy erre várt? Tudod, mi nők szeretjük ám, ha küzdenek értünk, de az a minimum, hogy kimondják nekünk, amit hallani akarunk. Még ha nyilvánvaló is. Akkor is azt szeretnénk.

 

- Hát... - mondta, de nem nézett rám, hanem leöblítette a torkát egy nagy korty sörrel.

 

- Igazából nem tettem semmit. Elengedtem. Nem akartam még szánalmasabbnak tűnni, mint amilyen már úgyis voltam. -

 

Megéreztem, hogy ennyi volt, már nem akar többet beszélni, de belőlem néhány dolog egyszerre úgy kikívánkozott, és rákezdtem.

 

- Talán igazad volt, hogy hagytad elmenni, talán nem. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az a lány így tutira nem veled fog már megöregedni, és igen, te fetrenghetsz emiatt még évekig ennek a pusztító bánatnak a melegházában, kesereghetsz, ahogy mondtad. - és a nagyobb hatás kedvéért itt tartottam egy kis szünetet.

 

- Vagy dönthetsz úgy is, hogy elkezdesz végre újra a jelenben élni, a mára összpontosítani, ahelyett, hogy olyasmi után bánkódsz, amit nem kaphatsz már meg sohasem.

 

Ja, és képzeld! Azt olvastam egyszer valahol, hogy a boldog élethez úgysem arra az emberre van szükségünk, aki a legerősebb érzelmeket, a legégetőbb szenvedélyeket váltja ki belőlünk, mert akit túlságosan szeretünk, az előbb-utóbb felőröl. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazuk van. - és vigyorogtam, hogy oldjam a pillanat komolyságát.

 

-Megmondjam, én mit gondolok? - nyúl át felém a pulton, és játékosan megpaskolta a kezem. - Azt gondolom, hogy te tényleg egy nagyon kedves, csupa élet nő vagy. - és már ő is mosolygott - Köszönöm! -

 

- Hát nincs mit. Szívesen. Örülök, ha így gondolod, de legközelebb vidámabb témát keressünk, jó? -

 

Aztán még kicsit jópofiztunk, fizetett, és elment, de nekem még sokáig a hallottakon járt az eszem. Például azon, hogy Copfos, vagyis Ralf, de említhetném magamat is, szóval, hogy mi, sokan, gyarló emberkék, inkább keresünk magunknak egy "hülye fát", amit rugdoshatunk, amit hibáztathatunk a gyávaságunkért. Ralfnak a betegsége a hülye fája, az enyémet nem árulom el, de most komolyan!

 

- Megválaszthatjuk vajon, hogy kit és mit akarunk, hogy kibe szeretünk bele és meddig akarjuk szeretni? Micsoda hülyeség ez! Ki lehet egyáltalán akarattal szeretni valakiből?

 

Szerintem inkább ez az egész olyasmi lehet, úgy kell elképzelni, mintha Isten  szövőszékén csak minták lennénk, kacskaringós indák egy végtelen szőnyegen, aminek motívumait csak ő látja át. A lényeg olyan hatalmas, hogy felfoghatatlan, és néha igenis rosszul kell döntenünk, és aztán egyszer majd a "jó és rossz" közötti határok összemosódnak, és a mi rossz döntéseinkből valaki számára jó dolgok születnek. Nekünk pedig meg kell elégedni azzal, hogy volt valaki, aki úgy megérintette a szívünket, hogy attól kezdve mindent másképp látunk, érzünk, másképp gondolunk. Még ha szomorúak vagyunk is, hálásnak kell lennünk, hogy mi legalább meghallottuk az élet titkos suttogását: pszt! Te! Most figyelj! Ez a másik ember érted dobbanó szívverése. -

 

Tudom, hogy kicsit segítettem Ralfnak azzal, hogy odafigyeltem rá, hogy meghallgattam, de ő is segített nekem. Elgondolkodtatott.

 

Ha realistán szemlélem a világot, az élet egy pöcegödör, tele csalódásokkal, betegségekkel, küzdelmekkel, aztán a végén jutalmul kapjuk az öregedést, majd meg mindent elveszítünk. Csakhogy, ...én úgy döntöttem, megpróbálok az egészből valamiféle értelmet kihámozni, de legalábbis örömömet lelni ebben a játékban. Jó tudni, hogy ha akarom, engem boldoggá tud tenni még a szomorúságom is, de sajnos nem vagyunk mind ilyen szerencsések.

 

 A dolog ennél sokkal bonyolultabb, talán minden illúzió, vagy inkább minden csupa csalatás.

 

Copfos 1. rész

  Évek óta nem láttam. Azelőtt egész jóban voltunk, de aztán hirtelen eltűnt. Mikor újra felbukkant, először nem is akartam beszélgetni vele, mert a szelíd visszafogottsága mögött valami nagy szomorúságot sejtettem. Vagy inkább a magányt. Igen a magányosság áporodott levegője lengte körül, pedig kimondottan jóképű pasas volt.


  Hosszú, keskeny, enyhén borostás arc, magas homlok, világos, acélsszürke szemek, finommetszésű orr. Erősszálú, fekete haját, amibe már jócskán vegyültek ősz szálak is, szigorú, feszes lófarokba fogta össze. Nem nagyon szeretem a hosszúhajú férfiakat, de neki határozottan jól állt. Illett hozzá. A nevét sokáig nem tudtam, hát magamban elneveztem Copfosnak.

  Már a harmadik napja ült egyedül a bárpultnál óvatosan keresve néha a szemkontaktust, de mivel nem bátorítottam,  vagy elővett egy újságot vagy a telefonját nézegette. Mással soha nem beszélgetett. Mialatt ott volt megivott két kávét és egy korsó sört, aztán elment. Mindig ugyanúgy.


Azon az csendes, sőt inkább unalmas téli délutánon valahogy mégis megsajnáltam. Úgyis csak néhány diák szivárgott be a belső, kisebbik terembe, azok is inkább csak melegedni az ítéletidő elől, tehát túlságosan is ráértem. Látványosan elutasítónak meg amúgy sem szerettem volna látszani. - Najó - gondoltam - Akkor legyen! Beszélgessünk! - 


Eléje tettem a második kávéját, és rávillantottam a legellenállhatatlanabb mosolyom; némi engesztelés képpen.


- Hogy vagy Ralf? Hosszú időre eltűntél. Mi történt veled? - Olyan hálás pillantást vetett felém, hogy szinte elszégyelltem magam, amiért eddig nem voltam kíváncsi a mondandójára.

- Beteg voltam.

- Ezt nem tudtam, ne haragudj! Itt csak a szépséges japán hegedűművész barátnődről beszéltek az emberek, a betegségedről nem. És mi bajod volt? Már jól vagy?

- Igen. Most már megvagyok. Köszönöm. Sokáig dialízisre kellett járnom, aztán egy éve megműtöttek és kaptam új vesét,... de a barátnőmnek sok volt ez az egész cirkusz...., már rég nem vagyunk együtt.

- Hm...sajnálom. Nem lehetett könnyű - egy újabb bátorító mosolyt küldtem felé, hogy folytassa nyugodtan, meg úgysem tudtam ezekre a hírekre sok okosat mondani.

- Hát nem. Még most sem az. A betegséggel elvagyok, de ...nem  az igazi, így, egyedül. - és kényszeredetten mosolygott.


Elnéztem a markáns, férfias vonásait. Ilyen arccal lehetett volna lovas ezredes, szuperhős, de a nők bálványa mindenképpen, és most itt ül, és olyan gyámoltalan, mint egy kisgyerek. Bár emlékeztem,  annak idején mesélte, hogy a családjával sem tartja a kapcsolatot, mégis kicsit felbosszantott ez a hihetetlen önsajnálat.

- De hát mikor ment el, hogy még mindig így meg vagy zuhanva tőle?

- Lassan három éve lesz, ...de ennyire látszik?

- Az nem kifejezés!

- Igazad lehet. Még mindig szüntelen gyötrelmet jelent rágondolnom is. Éppúgy nem tudok megfeledkezni róla, mint egy fájós fogról.

- Várj! Tudod mit? Adom a söröd, aztán kiülök melléd a pulthoz. Úgy kényelmesebben tudlak hallgatni.

- Jó - sóhajtott fel. - Ez úgyis elég rázós történet. Rég nem találkoztunk,igaz? Most meg rád borítom az életem. De biztos nem untatlak vele?

- Nem. Dehogyis untatsz - mellé huppantan egy bárszékre, és tényleg komolyan is gondoltam, amit mondtam. Egészen ráhangolódtam, és különben is intelligens srác volt, attól nem féltem, hogy unni fogom. - Mesélj csak! Tudod, jó kis szerelmi történetekre a legjobb hallgatóság vagyok - és cinkosan rákacsintottam, hogy kicsit oldjam a zavarát, mert eléggé zavarban volt, ez tény. - Na, halljuk! És belekezdett.

- Tudom, szánalmas, de még ma is ő az első gondolatom, amikor fölébredek, az utolsó mielőtt elalszom, és napközben is minduntalan eszembe jut: Vajon most mit csinál, hol van? Beszélget emberekkel, akiket én nem ismerek, alszik az ágyban, amiben én is aludtam, és átölel valakit, aki nem én vagyok. Belémsajdul a fájdalom, ha a fényképét nézem, mégis megnézem minden nap, és újra meg újra megújuló kínt jelent. Hiába koncentrálok közben a hibáira, ezeket a vonásokat is vonzónak és különlegesnek találom, és ez, hogy ennyi idő elteltével még mindig halálosan felkavar és magával ragad, azt jelenti, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. A fizikai vonzalomnál sokkal erősebb kötelékkel kapcsolódom hozzá, és még évekig vergődhetek, sorvadozhatok a léleknek ebben a kátránytavában, mert a lényem legmélyebb zugában nem számít a józan ész. Ez az egész önkéntelen, reménytelen, és azt hiszem, már kényszeres. Olyan a vágyakozásom, mint egy makacs nátha, amely sokáig elhúzódik, hiába bízom abban, hogy bármelyik pillanatban elmúlhat, de igazság szerint félek is tőle, hogy egyszer elmúlik, ezért kapaszkodom mindenbe, ami rá emlékeztet. Újra meg újra lejátszom a kedvenc zenéit, olyankor úgy érzem, vele vagyok, és valami varázslatos telepátia révén a gondolataiba akarok férkőzni. Azt akarom, hogy ő is rám gondoljon.

Folyamatosan jeleket keresek, bizonyítékokat a jog szerint bennünket megillető közös életre. hosszú leveleket írok, amiket aztán nem küldök el, tiszta őrült vagyok. Valami képtelen okból nem tudok tovább lépni, és nem tudom kiverni a fejemből, amit az első találkozásunk után mondott: A szívem romokban. Szoríts erősen, ne engedj el!

 

Persze sokszor dühítenek az érzéseim. Ücsörögni és ostobán, "szívszakadva ábrándozni, mire jó ez? Semmire. De hogyan mondhatnék le róla, mikor egyedül ő tartotta bennem a lelket éveken át. Mikor csakis általa szellemült át az egész világom kerekké és ragyogóvá. Nélküle minden csak agonizálás.

Séta

A séta

Mira aznap éjjel megint megállás nélkül egyik álomból a másikba siklott. Többször is közben azzal a bizonyossággal ébredt fel, hogy van még valaki a szobában. Még a leheletét is érezni vélte, ahogy fölé hajolt.
Néhány éve már, hogy elhagyta a férfi, akit egész eddigi életében szeretett, de ez a veszteség még mindig határozottan uralta lelke nagyobbik részét, és a valósággal szemben a fikciókba menekítette, amelyek abbéli igyekezetükben, hogy a tartalom hiányáért kárpótoljanak, egyre inkább egy tündérmeséhez kezdtek hasonlítani. Nem csak éjjel álmodott. Tudta ugyan, hogy ragaszkodása a múlthoz a jövőtől való félelméből és a belső bizonytalanságából fakad, mégsem sikerült még ezidáig továbblépnie. Valahogy folyton láthatatlannak érezte magát.
Valóságtól elszakadt énje egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb lett ezeknek a meséknek, és ma, mintha valami még ennek a kiszolgáltatottságnak is a közepébe vágna.
A fájdalom újra olyan éles volt, mintha sípcsonton rúgták volna.
Erőltetnie kellet magát, hogy azonnal valami másra gondoljon, valami kellemes emlékre, és akkor eszébe jutott az apja.

- Olyat keress, aki lát téged! Szép vagy és okos, de olyan társat válassz, aki a lelkedbe fog beleszeretni, mert az mindig ilyen ragyogó, tiszta marad.

Ezt mondta neki az apja azon a délutánon, mikor - hogy mi okból, arra már nem is emlékezett -, de kettesben sétáltak át a városon, és Mira elmesélte neki, hogy vége. Elküldte a régi barátját, mert szerelmes lett egy másik fiúba.
Az apja mindig komolyan vette. Nem mondta, hogy még túl fiatal az ilyesmihez, és soha nem mondott rosszat a régi barátról sem, Mira mégis tudta, hogy most megkönnyebbült a hír hallatán. Mira tudta, hogy féltette, de azt is tudta, hogy az apja bízik benne.
Egy darabig csendben ballagtak. Gyönyörű, augusztusi délután volt.
Az apja hatvan évesen - túl egy szörnyű küzdelmen a rák első, nagy rohamával is -, még mindig szálfaegyenes, fess férfi. Ha kiöltözött, ahogy most is, még bármelyik fiatal fruska vágyakozva meregethette rá a szemét, olyan vonzerő sugárzott belőle. Mira büszkén feszített mellette. Ő is felnőtt nőnek érezte magát, aki felelős döntést hozott, és az apja karján boldogan masírozott a vadonatúj, rózsaszín répafarmerjében és a világoskék, pöttyös blúzában.
Napszítta, szőke fürtjei játékos összevisszaságban keretezték kerek arcát, apró, szürkéskék szemében vidáman csillogott az értelem.
Nem. Szépnek ő sohasem látta magát, inkább csak kedvesnek, de most az apja azt mondta neki, hogy szép, és ő elhitte neki.

- És honnan fogom megtudni, apu? Honnan fogom tudni, hogy a lelkemet szereti?

Kérdezte egy kis idő elteltével, bár gondolatait azért inkább még mindig a szépségével kapcsolatos információ foglalkoztatta.
Az apja megállt egy pillanatra, felé fordult, mosolygott és rákacsintott.

- Onnan, hogy úgy érzed magad vele, ahogy most velem. Büszkén és biztonságban.

Mira elvigyorodott. Furcsa volt apja szájából hallani ezeket a szavakat, de belül jóleső melegség öntötte el. Hogy zavarát leplezze, arcát a férfi zakójának ujjához szorította, ő pedig beleborzolt a hajába.
Aztán többet már nem is beszéltek, csendben sétáltak karöltve hazáig.
De Mira este, az első randevúján az új fiúval gyönyörűnek, erősnek és jobb embernek érezte magát, mint annak előtte.

Elsírta magát. Az emlékek hatására úgy végigsöpört rajta a szeretet hulláma, de olyan erősen, hogy majd beleszédült.
Mindjobban gyökeret vert benne az érzés, hogy akárhogy is, de újra elő kell csalogatnia magából ezt a tizenhat éves, ragyogó lelkű, élettel teli leányzót, hiszen itt van, és mindvégig itt is volt benne, csak ő túl sokáig megfeledkezett róla. 
Mira nem akart tovább láthatatlan maradni, és ezzel a megnyugtató érzéssel a szívében végre mély álomba zuhant.

...és valahol, a felhők között az apja elmosolyodott és kacsintott.

Törőcsik

 

  A karácsonyban az is olyan jó, hogy az ember csodálatos könyveket kap ajándékba, és ezeken a hideg, téli estéken belemerülhet az olvasásba. Persze máskor is jó olvasni, de ilyenkor a legjobb. Pláne, ha mellettem duruzsol a cserépkályhában a tűz, bekuckóztam a kedvenc fotelembe, és közben néha belekortyolok a gyömbérteámba. Nahát az már majdnem a mennyország. Majdnem.


  Tudjukki nagyon eltalálta, milyen könyvet ajándékozzon nekem, mert ismer és szeret. Jó nekem, na. De most nem erről akarok írni, hanem a könyvről, vagyis inkább arról, ami eszembe jutott róla. Bérczes László beszélgetőkönyvéről van szó, Törőcsik Marival.


Elárulom, hogy sokszor elbőgtem magam olvasás közben, mert néhol megrendít, máshol felemel, de élveztem minden sorát. Szeretem hagyni, hogy hassanak rám ezek a szinte semmi pillanatok, amik mégis mindent jelentenek, és az ilyen pillanatokban én beleszédülök az örömbe. És bőgök. Bár az is igaz, hogy képes vagyok egy "Merci" reklámon is elbőgni magam, ha olyanom van, és elég gyakran van olyanom. A minap a moziban is már a filmelőzetesek alatt szorgalmasan törölgettem a könnyeim, ami azért lehet, hogy enyhe túlzás, de ez van, és egyáltalán nem bánom, hogy ez van. Legyen csak továbbra is ez!


Szeretem a régi filmeket, és lúdbőrzök a gyönyörűségtől, mikor az általam színészóriásoknak tartott emberek, mint például a Törőcsik Mari, már a puszta jelenlétükkel mesélni tudnak, és sokszor elgondolkodom, mi lehet az, amitől ők olyat tudtak nyújtani, amit a maiak közül már oly kevesen. Persze azért akadnak, csak nem nagyon ismerjük őket, mert a televíziónak már nem az értékközvetítés a célja, színházba járni meg sajnos ritkábban áll módunkban, mint erre igényünk lenne.


Nem titok, talán már meséltem is róla, hogy valamikor én is színésznőnek készültem, ezért foglalkoztat a mai napig is ez a különleges világ. Csakhogy akkoriban feltettem magamnak két fontos kérdést .

- Valóban érzek-e magamban annyi tehetséget és elhivatottságot, hogy ne csak egy gyenge vagy középszerű színésznőcske váljék belőlem? Akarom-e én ezt tiszta szívemből, vagy csak úgy szeretném? -                          A válaszom midkét kérdésre "nem" volt, úgyhogy ennyiben is maradtam magammal. Nem sajnálom, hogy így alakult, és az elmaradt felvételi vizsgám után ismertem meg Tudjukkit, szóval értitek, a sors útjai....
No, de nagyon elkalandoztam. Visszatérek inkább a könyvhöz, és ehhez a magát sohasem túl komolyan vevő, bölcs asszonyhoz, a humorához, az egész életéhez, és mindazokhoz a dolgokhoz, amiktől ő lett "a" Törőcsik Mari.


Meggyőződésem ugyanis, hogy csak azokból az emberekből lesznek nagy színészek, akik egyben erős egyéniségek és már belül nagy emberek is. Mert "embernek" kell lenni elsősorban, ott kell már lennie annak a belső tartásnak, amit nem lehet eljátszani. A tehetség ehhez kevés. Kell az a plussz, amit Márai valahogy így fogalmazott, mikor mindenféle kis költőcskék elküldték neki a verseiket - sajnos nem tudom pontosan idézni -, hogy jól megírt versek voltak ezek. Voltak bennük szép hasonlatok, metaforák, minden megvolt bennük, csak éppen a Szentlélek nem volt bennük.


Szóval azt hiszem, ebben a nőben már kezdettől fogva ott lakozott a Szentlélek, már akkor is, mikor saját bevallása szerint még egy kicsit sem konyított a színészmesterséghez. Már akkor is ez a valami sugárzott belőle.
És, hogy mitől válik valaki nagybetűs emberré? Nem tudom a választ, de talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy önmagát az ember ne tartsa annak. Maradjon meg benne az alázat az élettel, az emberi természettel, a történelem viharaival szemben, és tartással - Uram bocsá'! - humorral, iróniával tudja fogadni a körülötte forgó, folyton változó hatásokat, de igenis legyenek mérföldkövek, irányjelző táblák az életében, amikhez igazodik, amiket tiszteletben tart.
Nem a hősiességről vagy a hősökről beszélek most, akikre szintén szükség van, hogy világítsanak, hanem a kimondottan "kisnagyemberségről" beszélek. Azokról, akik vállalják a gyengeségeiket, a gyarlóságaikat, mégis marad még elég tisztelnivaló bennük, felnéznivaló rájuk.


Hú, talán túlságosan kenetteljes vagyok, de szeretek így lobogni, lelkesedni, nagyokat érezni. Pont az érzelmi elsivárosodás a legriasztóbb számomra, ha körülnézek. Az, hogy sokan nem merik a lelküket felvállalni, ha - valahol mélyen - van is nekik olyan, mert annak semmi haszna, ciki, vagy ami még elszomorítóbb, hogy igényük sincs már rá. Esznek, isznak, b@sznak - elnézést a csúnya szóért -, de ennyit a macskám is tud ám!


És azt hiszem, az emberséghez szenvedély is kell. Igenis kell, hogy valamiért lelkesedni tudjunk. Ez ad aztán energiát akkor is, ha éppen nem vagyunk túl lelkesek, ha erre a valamire gondolunk.
Törőcsik Mariban Grigorij Konszkij tudatosította, mi a lényeg a színpadi játékban, de ez az életre éppen úgy vonatkozik, mint a színházra. A mondat így hangzik.


- "Mari! Energíííícsni!"


Jó, mi? Ennyi. Ilyen egyszerű.


A fizikában azt tanultuk, az energia nem vész el, csak átalakul. Alakítsuk át mi is a bennünk rejlő energiákat valami jóvá! Energetizáljuk a hétköznapjainkat! Mert szenvedély nélkül lehet ugyan élni, de..


Na, DE ez a befejezés így túl megmondós lenne, úgyhogy inkább így zárom a morfondíromat :


- Cookie! Energíííícsni!


Én tutira megjegyzem magamnak ezt a mondatot, ..."és akkor fölzeng a szerelem".... az életben.

Tél. Csak úgy...

Megihletett már többször a tél, de mint egy hópehely - a kezemre száll, s elolvad...ennyi csak ez a versi,
...és azért írok ilyeneket, mert szívem szerint gyógyíthatatlan idealista lennék....., csak ne zavarna annyira a realitás! ;)
És a költők hatásvadászok, és mind szeretnek túlozni, és borzasztóan tudnak néha szenvedni, és fokozottan figyelemhiányosak!
Igaz, ezek csak pillanatnyi állapotok, viszont abban a pillanatban, mikor a vers születik, az érzés olyan erős, hogy le kell írni....bár néha jobb volna, ha az újszülött megmaradna "fiók versnek"!
....Csakhogy...említettem már a figyelemhiányosságot? ;)
Most magyarázkodom, vagy mi? Maaargit! Nooormális?
Aki ír, az legyen mezítelen! Punktum.
Különben is : 

"Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát."

Petőfi Sándor

Hópehely

Senki sem érint.

Az ágyam hideg.

Fán varjú károg:

Meddig leszel szép?

Kinek?

Minek?

 

...és még egy téli vers. Hogy mik jutnak eszembe?

 

Tél

 

Hideg fogakkal

agyamba martad magad,

síma szavakkal

bőröm alá bújtál,

tüzet oltottál ölembe.

 

Most kínommal játszol,

pengeted.

Legyen csend végre,

eressz!

Majd lassan kihűlök,

telem magamra öltöm…

 

Hiába…

éget a hó is.