Mi nagyon jóban voltunk apuval. Szerettem vele lenni.

Apu mélységesen hitt az állati természetben. Nem hitte, hogy az állatok képesek gondolkodni, de az emberi gondolkodásról sem volt túl nagy véleménnyel. Úgy vélte, minden döntésünknek és cselekedetünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen, mert ha nem így lenne, hogy történhetett volna meg az a sok szörnyűség, amiket át kellett élnie.

Az egyik legkedvesebb emlékképem róla, mikor csak ketten vagyunk egy erdei tisztáson. Kicsi voltam még, négy vagy öt éves lehettem. 

Apu a méhkaptárakat ellenőrzi. Az ingujja feltűrve, szája sarkában lóg az elmaradhatatlan dekk. Látom  az izmokat a karján, ahogy dolgozik, ahogy emelgeti ki a kereteket. Olyan erősnek látom.

Nem fél a méhektől. Sosem hord védőruhát. Csak néha lesöpri őket magáról, ha már zavarják a munkában.

Közben én körülötte rohangálok, kergetem az apró kék pillangókat, meg valami fekete pöttyös szárnyú bögölyfélét, és mindent gyönyörűnek látok. A rétet, a napsütést, a bárányfelhőket, még a föld illatát is fel tudom idézni.

Aztán, amikor megunom a futkározást bemegyek a rozoga faházikóba, amit mindig ott állítottak fel, ahová éppen a méheket telepítették, lefekszem az ágyra és csak bámulom az össze-vissza kavargó porszemcséket, amik csillámként sziporkáztak körülöttem.

Apu, ahogy végez a dolgával benéz hozzám, kiveszi a kis tábori széket,  leül a kunyhó elé, és onnan figyeli csendben órákig a méheit. Nem nagyon beszélgetünk, csak együtt vagyunk. Fogalmam sincs, mi járhat közben a fejében, hogy hordanak-e a kis kedvencei vagy más, de az biztos, hogy jól érzi magát, és ettől én is jól érzem magam.

 Apu az állatok közelségében és a természetben találta meg azt a nyugalmat, amit elraboltak tőle az emlékek.

Persze, nem volt mindig ilyen csendes és elmélyült. Időnként elege lett, és olyankor gáttalanul pocskondiázta a "kibaszott, kurva" világot, abban is elsősorban a "kibaszott, kurva" televíziót, azon belül is leginkább a "kibaszott, kurva, hazug" híreket.

...de erről majd legközelebb.

 

Megosztás a facebookon

Anyám kétszer vezette vissza apámat erre a világra.

Egyszer, amikor szétszaggatott lélekkel és leszaggatott lábbal tért haza a Don-kanyarból, ahol ha az életét nem is, de a fél lábát és az életkedvét hagyta, és másodszor, amikor '56 után végre kiengedték a börtönből, ahol a félholtra verés és az emberi méltóság teljes eltiprása napi rutinnak számított.

Nagy szerelem volt ez. Anyám részéről mindenképpen. Apám érzéseiben nem vagyok ennyire biztos, de megtette a tőle telhetőt.

No, de ne ugorjunk túlságosan előre!

Egy történetet elmesélni és megélni két teljesen külön dolog. Ez nem azt jelenti, hogy a sztori hazugság, csak azt, hogy abból amit láttam, hallottam, én ezt szűrtem le, ezek az én emlékeim.

Mint egy fotó a családi fényképalbumban. Végül már nem a kép készültének körülményeire emlékszünk, csak az általa keltett érzéseinkre.

És különben is akadnak pillanatok, mikor a történelem és az emlékezet ködbe burkolózik, mintha a valóban megtörtént események kevésbé lennének fontosak, mint azok amiknek be kellett volna következniük.

Erről ennyit, úgyhogy lépjünk is tovább.

 Azt hiszem, ha létezne "Teréz anya gén", anyámban biztos kimutatható lett volna. 

Egész életét kitöltötte a másokról való gondoskodás, ráadásul még boldog is volt ettől.

Nálunk állandóan ment a nyüzsi. Jöttek a szomszédok, a barátnők, a nagynénik, a nagybácsik, sőt még a kolduló cigány asszony is néha az asztalunknál evett, és a mama sütött, főzött, csacsogott, vigasztalt, sebet kötözött, tanácsot adott, attól függően, hogy kinek mire volt szüksége. Hihetetlen energiákkal rendelkezett, pörgött egész álló nap, és néha még éjszaka is a varrógépet hajtotta, hogy nekem szép ruhám lehessen, mert a Burda magazinok közt felnőve az embernek egyszerűen igénye volt erre,  és hát az üzletek kínálata akkoriban meglehetős kívánnivalókat hagyott maga után.

Az iskolaköpenyt utáltam, mint a pestist. Egyszer a suliban aztán pellengérre is állítottak miatta, mert hiába volt kötelező, nem hordtam, de az ominózus eset után, ezt már többet nem lehetett megtenni. Erre anyu varrt nekem egyet, egy olyat, amilyen senki másnak nem volt.

De leginkább mégis apánkat kényeztette, és ahhoz is nagyon értett, ha aput néha újra elfogta a szomorúság, hogy hogyan rángassa ki belőle.

Addig piszkálta, addig szekírozta, míg az öreg dühtől vöröslő fejjel végre el nem ordította magát: - Berta! Most aztán elhallgass nekem, mert olyat adok, kiköpöd a pirosat! - Ez a mondat aztán szállóigévé is vált a családunkban, ha valakinél betelt a pohár. Persze sohasem emelt volna kezet rá, de dühöngeni és szomorkodni nem lehetett egyszerre, úgyhogy a praktika mindig bevált.

 Berta, vagyis az anyám az a fajta háziasszony volt, ahol a pitetészta omlós, a spájzban glédában állnak a befőttek, az asztalon őszi levelekből készített asztaldísz és ünnepekkor ezüstszín gyertyák ékeskednek. Volt érzéke hozzá, hogy a semmiből is otthonosat varázsoljon, és azt hiszem, ezt a képességét örököltem tőle, ahogy a "soha nem adom fel!" hozzáállását a dolgokhoz úgyszintén.

Hogy ő miként tett szert a szinte kiapadhatatlan tetterőre, hogy ilyenné vált vagy vele született a hatalmas pozitív kisugárzás, - mert komolyan mondom, mindenki szerette -, hát ezt nem tudom.

A nagyszüleimről egészen halvány emlékképeim maradtak csak.

A nagyapám egy vígkedélyű, mosolygós, huncut szemű suszter ember volt, aki nem vetette meg a jóféle itókát, ahogy a  kevésbé jófélét sem, aki jobban szeretett énekelni, mint a kaptafát püfölni, amitől aztán az egykor gyönyörű nagyanyám háta hamar görbülni kezdett. Mégis inkább a szeretetre emlékszem, mint a mama zsörtölődésére, és főként a papa jókedvére és a pipadohány illatára, amikor a térdére ültetett és együtt skandáltuk a sváb gyerekmondókát:

"Hopp schimmel, hopp!

Pferdchen lauf galopp"

 

Szegénységben éltek, s hogy egyetlen fiúkat, valamint az öt lány közül a két idősebbiket, anyámat, és Anna növérét mégis tanítathatták, azt  jórészt nagyapám fivérének, Husz Jánosnak, a mosoni fiúiskola direktorának volt köszönhető, aki így segítette bohém testvéröccsét és annak családját.

Hánzi bácsiból mérnökember lett, Áncsi néni és anyám pedig ápolónőnek tanult. Így vezette a sors Budapestre, ahol egy nagyon kedves, zsidó orvos keze alatt dolgozott, és ahogy a későbbiekben majd kiderül, ennek a művelt és és jószándékú embernek még sokat köszönhetett az egész famíliánk....

 

...de ezt majd legközelebb mesélem el.

 

a képeken a nagyszüleim láthatók

 

Megosztás a facebookon