El lehet molyolgatni a kérdéssel,... aztán, ha valaki megtalálta a maga válaszát, az örüljön, és el ne felejtse!

Tegnap tanulságos, bár mentálisan nagyon fárasztó estém volt. Ha egy gonosz dög lennék, azt mondanám, hogy néhányan megint a pszichiátria helyett hozzám tévedtek be, a kávézóba.
Csak, hogy érzékeltessem a helyzet komolyságát, elmesélem, hogy pár krigli sör mellett lelki segélyért fordult hozzám egy (állítólag) volt drogos, egészen szimpatikus fiatal srác, néhány - egy darabig - jószándékú idült alkoholista, egy fásult, életunt nyugdíjas hivatalnok, aki mégis leginkább a feleségét unja, egy enyhén értelmi fogyatékos, mozgássérült fiú, aki még borzalmasan dadog is, tehát fokozott figyelmet igényelt, hogy csak a rázósabb eseteket említsem.
De nem vagyok gonosz dög, csak dögöcske, mert meghallgatom én őket. Persze. Sőt, még remek és valószínűleg teljesen pozitív, emberbaráti, életvezetési tanácsokkal is szolgálok, ha igénylik. Naná.
Bár többnyire nem igénylik, ezt legalább jól teszik, és csak lökik a sanyarú sorsukat.
Az egyetlen problémám ezzel az, hogy én meg szépen hazaviszem magammal ezeknek a sérült lelkeknek a gondjait, és sokáig nem szabadulok a hatásuk alól.
Na ezért írok most. Hogy könnyebben lerakjam, mert mindenkinek magának kell (kéne) megtalálnia a lélekzuhanyát, amivel lemossa a rátapadt guanót. 
Nekem ehhez írnom kell. Még akkor is, ha ezt a tevékenységet sajnos nem olyan szinten művelem, ahogy szeretném, de mindenképpen örömem lelem benne, tehát felvállalom.
Ja, és a legfontosabb dolog! 
Mindegyiknek párkapcsolati problémája volt, vagy éppen a párkapcsolat hiánya volt a problémája. MINDEGYIKNEK.
És tudjátok, mit? Szerintem pont azért, mert nekem el merik mondani ugyan a bajukat, hiszen totálisan semleges terület vagyok. A társuknak viszont nem.
Ezért érzem annyira igaznak Feldmár András gondolatát.
"Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van."