Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.
A döbbeneten túl, azt hiszem a bűntudat miatt írok. 
Elmulasztottam a lustaság miatt valami nagyon fontosat. Valamit, amitől az ember emberebb lehet, és ez szörnyű. 
Azt hittem van még idő. Vagy csak ezt akartam hinni. Ez sem mentség, tudom.
Tegnap éjjel, hazafelé a kocsiban bőgtem, mint a szamár, pedig rég nem voltunk már barátnők. Valójában sohasem voltunk. A férjeink hoztak össze minket, de mindig szimpatizáltunk egymással, és lehet valakit úgy is szeretni, hogy nem kerülsz egészen közel hozzá, csak egyszerűen élvezed a jelenlétét, mert mindig hiteles, mert mindig kedves, mert mindig jót sugároz.
Az előbb elővettem a régi, közös fotókat, és eszembe jutott, mikor csak mi, lányok, a Nyéki Andiéknál üldögéltünk, és a közelgő esküvőtökről beszélgettünk, aztán kimentünk a szüleidhez Mosonszolnokra és megmutattad az álomszép ruhád. Gyönyörű menyasszony voltál! Gyönyörű, csupa élet, csupa mosoly lány voltál!
Utoljára két éve beszélgettünk egy igazán jót, mikor a hátfájásommal hozzád fordultam segítségért.
Jó volt látni, mennyire szereted a hivatásod, hogy megtaláltad, amiben kiteljesedhetsz.
De legszívesebben azokra a vidám összekacsintásokra, összenevetésekre emlékszem vissza, amiket a közös Nia órákon produkáltunk, mert mindketten úgy el tudtunk veszni a mozgás, a tánc, a zene és a pillanat örömében.
Hiányozni fogsz a világból, Erzsike. Azok közé tartoztál, akik miatt jobb hely lett ebből a világból.
Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.
Tudom, hogy jó helyen vagy, és az angyalok vigyáznak rád, de a szeretteidnek, a családodnak, a barátaidnak sok erőt kívánok az elvesztésed elviseléséhez!

Megosztás a facebookon

 

A piros vászoncipőmre emlékszem. 
Egyedül ülök a bordó kanapén, és a vadonatúj, piros vászoncipőm piros cipőfűzőjét bámulom, miközben próbálom kizárni a fejemből a szomszéd szobából átszűrődő hangokat.

Nem voltam hajlandó gyászruhát ölteni. 
Nem akartam a halálra gondolni. 

Csak dühöt éreztem, és valami hidegséget, mintha átfújt volna a bőrömön a szél, pedig a szobában ültem.
Emlékszem, hogy nem tudtak volna otthon tartani, ha nagyon akartak volna, akkor sem, mert attól a mély szomorúságtól nekem menekülni kellett,... de nem is nagyon akartak.
Anyám túl elfoglalt volt a vendégekkel, akik, mint a fekete varjak, ellepték a házat.
- Ne menj el! Ilyenkor nem illik. - Ennyire futotta tőle, bár azt hiszem, azért sem volt erélyesebb, mert kicsit sajnált, hogy pont a ballagásom napján kellett bekövetkeznie.

Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia!
Nem akartam igazságtalan lenni. Nem akartam ezt érezni, mégis ezt éreztem.
Nagyon nem akartam a halálra gondolni, arra meg főleg nem, amit egy héttel azelőtt apám a kórházban mondott nekem az utolsó rövid, világos pillanatában: - Kukkó! Megvárom, amíg befejezed az iskolát. -
...hát tényleg megvárta.

1984.május 11.
Fenn állok az emelvényen, mint minden ünnepélyen az iskola ügyeletes versmondójaként, és onnan jól rálátva a tömegre, keresem a hozzátartozóim arcát. Két nővérem itt van, anyámat azonban nem találom.
Ebben a pillanatban a szél hűvösen a ruhám alá fúj, mégsem érzem, hogy fáznék, éppúgy, ahogy fájdalmat sem érzek, csak ürességet. Csak éppen már tudom, hogy meghalt az apám.

Igaz, akkor jobban szerettem volna, ha nem így történik, de azóta mégis mindig büszkeséggel kevert boldogság tölt el, ha arra gondolok, hogy ennyire pontosan megérezte, hogy ennyire fontos voltam neki, és ettől a naptól fogva elkezdtem hinni abban, hogy ha valamire nincs ésszerű magyarázat, ha valamiről nem tudunk, vagy valamit elképzelni sem tudunk, mert annyira hihetetlennek tűnik, attól az a valami még nagyon is létezhet.

https://www.youtube.com/watch?v=xJOtaWyEzaI

 

Verset is írtam erről az érzésről...

Csipkeverő

Megosztás a facebookon

Festményeket fotókról nézegetni jó dolog. Festményeket élőben megcsodálni azonban különleges élmény.

Egészen közelről bámulni, ahogy a színek egymásba olvadnak, megérezni a ritmust, a szenvedélyt, a mozdulatot, amivel a festő vászonra vitte látomásait,....hát ez engem nagyon lázba tud hozni. Most sem volt ez másképp.

Picasso nem semmi manus volt. Amellett, hogy zseniális festő, önmagát is zseniálisan felépítette. Életének 92 évéből 77-ben alkotott, sok "izmuson" ment keresztül, de inkább ő volt hatással ezekre az izmusokra, nem pedig fordítva. "Amúgy meg mindenki bekaphatja" hozzáállás jellemezte, és milyen igaza volt.

Hozzám leginkább a kék korszakában festett, líraibb képei állnak közel, meg különben is a kiállítás azon képeiről fogok néhány szót ejteni, amelyek megragadtak bennem, tehát ez nagyon szubjektív, és még inkább teljesen hozzá nem értő beszámoló lesz. 

Még 14 éves sem volt, amikor megfestette a fiatal lány portréját, amiben még nincs semmi későbbi Picasso, a szuggesztivitásán kívül. Első ránézésre olyan, mint az akkoriban készült képek többsége, mégis elácsorogtam előtte.

Aztán az "Ívás közben elalvó nő" képe előtt is ácsorogtam. Alig bírtam abbahagyni a nézését. Ott van ebben a képben a nyomor, a kilátástalanság, az abszint gőze. Ott van minden. Minden olyan szomorú. Olyan kék.

 

Picasso témái egyébként tökéletesen földhöz ragadott sztorik, és én ezt az egyszerűségét is nagyon szimpatikusnak találom. Még a szürreális képein sem szürreális fantazmagóriákat festett, hanem életet, szexet, férfit, nőt, háborút, halált...., de leginkább szexet. Mint

pl. a "Csók" című képe. Na ugye!

Summa summarum, szerintem grandiózus, élettel teli

és remekül felépített kiállítás.

 Méltó a Minotauruszhoz, amellyel egyesek szerint önmagát is szimbolizálta, de mindenképpen az emberi és állati lét küzdelmét fejezte ki.

Nézzétek csak meg!

 

Megosztás a facebookon