Ajaj!

Ajaj!
Repülj én kicsi pónim, rózsaszín pegazusom, szép unikornisom!
 
A félreértések elkerülése végett, tulajdonképpen egy nagyon vidám, optimista ember vagyok, de néha mégis elkap egy finom melankólia (khmmm...khmmmm), amit ma fogjunk rá pl. erre a szürke, levélhullatós időjárásra, vagy az elmúlt napok eseményeire, de valójában bármire ráfogható. Tény, hogy néha elkap. És akkor ilyeneket írok. (Brrr...!)
Igaz, ezt a verset nem most írtam, csak ugye a face minden nap előbányász valami régit, és ma pont ezt dobta.
Komolyan mondom, megijedtem magamtól, de meg is nyugodtam, mert ugyan már fogalmam sincs, mi akaszthatott ki akkoriban ennyire, mégis azt kell mondjam, van benne spiritusz.
Szóval úgy döntöttem, megmutatom, mert ez a vers is azt bizonyítja, hogy néha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak, és főleg magunknak, és hogy az egész biztosan nem is volt ennyire fontos, mint amennyire felzaklatott.
Viszont mégis megmutatom, akármilyen sötét képet fest, mert érdekes találkozás volt.
 
SZÉP AZ ÉLET
 
 
Abortusz kell.
Ó, fejet hajtok én,
leborulok a hódítás
tökéletes kivitelezése előtt.
Abban nem volt hiba,
de most
gyilkolni fogok.
Kicsi lány!
Hát becsaptad magad?
Megint?
Érzelem küret.
Erre van igény.
Folyjon a vér a babaházban!
 
Dőljön a test,
tedd szét a lábad
és élvezz!
"Ki tudja, meddig húzhatod."
Előbb a csömör,
aztán az örömtelenség öl meg.
De jó, hogy szép az élet!
 
P.M.