Teljesen szubjektív megvilágosodásaim, ha eddig sötét lettem vóna, amolyan lélekablak nyitogató Cookie módra)

A közelmúltban meghallgattam egy manapság nagyon divatos "megmondóember" előadását. Nem akartam írni róla, de most néhány szó erejéig mégis megteszem, mert ma reggel eszembe jutott, és gondolatokat ébresztett bennem. Ez az egyetlen dolog, amit pozitívumként említhetek az egész cirkuszból, mert komolyan nem láttam ott mást, mint olcsó cirkuszt.

Igaz, erős előítéletekkel viseltettem addig is az "úriember" iránt, de gondoltam, hátha mégis kellemes csalódásban lesz részem, hiszen oly sokan érdeklődnek iránta, isszák a szavait, és talán én ítéltem meg igazságtalanul róla szóló kevés információm birtokában, és ha élőben látom, esetleg megváltozik a véleményem.

Jelentem, így is lett. Valóban megváltozott. A kezdeti ámulatot, hogy emberek ezért fizetnek (Velem egyetemben, én marha!), felváltotta először a düh (Miért nem vágja már valaki pofán?), aztán a szánalom (Szegény szerencsétlennek óriási küzdelme folyik még mindig önmagával.).

Amit érdemben nyújtott, azt két mondatban össze tudnám foglalni, és nem hiszem, hogy nagyképű lennék, de úgyis inkább a személyiségére voltam kíváncsi, nem a mondandójára.

No, erre aztán megkaptam a választ, viszont a következő kérdések merültek fel bennem.

- Miért mástól várjuk, hogy megmondják nekünk, mi a helyes? ( a felelősségelhárításon kívül)

- Miért keressük másnál a saját életünkre vonatkozó válaszokat? (a "jajdejónemvagyokezzelegyedül"érzésen kívűl)

- Miért fordul mostanában annyi ember az ilyen "instant pszichológiához" és az ezotériához?

Na szóval, arra jutottam, hogy ezek a dolgok igen, eszközök lehetnek az önmegismerés folyamatában, ami fontos. Pont.

De még sincs teljesen pont a mondat végén, mert eltekintve ettől a valóban fontos megállapítástól, azért valljuk be, mindenki szeret önmagával foglalkozni, csakhogy ezzel a nagyon is nárcisztikus állandó önboncolgatással sokszor a gyereket is kiöntjük a fürdővízzel!

A repertoár színes és széles, amiből választhatunk, hogy melyik módszerrel fedezzük fel a bennünk rejlőt.

Mintha egy szupermarket polcai között sétálnánk, és leemelnénk a nekünk megfelelőt.

Persze nem mindent lehet egy kalap alá venni. Sokan nyernek inspirációt a spirituális tanításokból, és még több dolog egyszerűen hit kérdése, és tulajdonképpen én is úgy gondolom, úgy érzem, hogy:

- Why not?

Amiről nem tudok, arról még nem jelenthetem ki kategorikusan, hogy nincs. Viszont azt is érzem, hogy túlságosan sok az, ami az egészből CSAK RÓLUNK szól, a személyiségünkről, hogy milyen az aurám, az életvonalam, a sorsom, netán a karmám, hogy mi várhat rám a jövőben?

Rendkívül figyelemhiányos időket élünk, és folyamatosan boldogok akarunk lenni, ami egyrészt szerintem lehetetlen, másrészt meg óriási, nyomasztó teher, ha éppen nem vagyunk azok.

Pont azért, mert ilyen érzelmileg távolságtartó, hűvös, teljesítmény orientált környezetben élünk, lobban fel az emberek sokaságában az igény, a vágy valami többre, valami tartalmasabbra.

Bennem is. Kapcsolódási pontokat keresünk magunkkal és a világgal, pedig azt hiszem, az igazi választ mindenki ismeri.

Az igazi válaszokat akkor kapjuk meg, azokban a pillanatokban, mikor levesszük magunkról a fókuszt és másokon segítünk. Mikor egy másik embernek akarunk jót. Mikor megkérdezzük a szomszédot, hogy érzi magát, de először is köszönünk neki! Mikor ünnepekkor végigjárjuk az ismerősöket és minden jót kívánunk. Személyesen. Meg ilyenek. Szóval, amikor adunk.

Igen. Őszintén hiszem, hogy itt van az eb elhantolva, bármilyen sütimütis gondolat is ez, de én sem tudom megtenni legtöbbször. Sajnos, de nagyon igyekszem.

Az anyám így élt. Nem tudom, boldog volt-e, de hogy mindenki szerette, akivel kapcsolatba került, az biztos. Visszakapta azt a sok szeretetet, törődést, figyelmet, amit szétosztogatott, és hát nem ez az, amit valójában mindenki keres?

Nem várom ám, hogy egyetértsetek, de a gondolkodás nem árthat, a "jótevés" meg végképp nem. Nem igaz?

Megosztás a facebookon