Sokat agyalok. Talán túl sokat. Krízis helyzetben pedig megkukulok, és csak tátogok, mint a hal. Mindkettő épp olyan része a személyiségemnek, mint a habcsóknak a tojásfehérje.
És persze nagyokat érzek.
Olyan nő vagyok, akinek nagy szív dobog a mérsékelt dekoltázsa alatt.
Ha fáj valami, bőgök, és nem csinálok úgy, mintha nem fájna. - Na, jó. Néha úgy csinálok, de csak igazán indokolt esetben. -
Azt gondolom, azért nevezünk valamit érzésnek, mert átéljük, de az érzések nem az elménkben keletkeznek, hanem a testünkben támadnak.
Az ember nem tehet arról, amit érez. Miért kéne szégyenkezni miatta?
No, de a tettek! ...Az már egészen más tészta. Azokért felelősek vagyunk.
Néha eltűnődöm rajta, én vagyok-e az egyetlen, aki azzal tölti az életét, hogy újra meg újra ugyanazt a hibát követi el, vagy ez közös emberi gyarlóságunk.
Aztán körülnézek, és megnyugszom.
Ez bizony az, közös tulajdonság. Persze felmentést ennek felismerése sem ad, ne álmodozzunk!
De bármennyire is ramatyul érzem magam néha, tudom, hogy az idegeim sosem fogják egészen felmondani a szolgálatot, mert tulajdonképpen élvezem az életet.
A fájdalmaival, a hiányaival, a nehézségeivel együtt,
...és ezt mindenkinek csak javasolni tudom. Annyi, de annyi élvezni való van!

 

És

 

Karjára vett az ősz,
és vigasztalt, 
és ringatott.

Megosztás a facebookon