Tél. Csak úgy...

Megihletett már többször a tél, de mint egy hópehely - a kezemre száll, s elolvad...ennyi csak ez a versi,
...és azért írok ilyeneket, mert szívem szerint gyógyíthatatlan idealista lennék....., csak ne zavarna annyira a realitás! ;)
És a költők hatásvadászok, és mind szeretnek túlozni, és borzasztóan tudnak néha szenvedni, és fokozottan figyelemhiányosak!
Igaz, ezek csak pillanatnyi állapotok, viszont abban a pillanatban, mikor a vers születik, az érzés olyan erős, hogy le kell írni....bár néha jobb volna, ha az újszülött megmaradna "fiók versnek"!
....Csakhogy...említettem már a figyelemhiányosságot? ;)
Most magyarázkodom, vagy mi? Maaargit! Nooormális?
Aki ír, az legyen mezítelen! Punktum.
Különben is : 

"Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát."

Petőfi Sándor

Hópehely

Senki sem érint.

Az ágyam hideg.

Fán varjú károg:

Meddig leszel szép?

Kinek?

Minek?

 

...és még egy téli vers. Hogy mik jutnak eszembe?

 

Tél

 

Hideg fogakkal

agyamba martad magad,

síma szavakkal

bőröm alá bújtál,

tüzet oltottál ölembe.

 

Most kínommal játszol,

pengeted.

Legyen csend végre,

eressz!

Majd lassan kihűlök,

telem magamra öltöm…

 

Hiába…

éget a hó is.

 

Ajánló
Kommentek
  1. Én