A karácsonyban az is olyan jó, hogy az ember csodálatos könyveket kap ajándékba, és ezeken a hideg, téli estéken belemerülhet az olvasásba. Persze máskor is jó olvasni, de ilyenkor a legjobb. Pláne, ha mellettem duruzsol a cserépkályhában a tűz, bekuckóztam a kedvenc fotelembe, és közben néha belekortyolok a gyömbérteámba. Nahát az már majdnem a mennyország. Majdnem.

  Tudjukki nagyon eltalálta, milyen könyvet ajándékozzon nekem, mert ismer és szeret. Jó nekem, na. De most nem erről akarok írni, hanem a könyvről, vagyis inkább arról, ami eszembe jutott róla. Bérczes László beszélgetőkönyvéről van szó, Törőcsik Marival.

Elárulom, hogy sokszor elbőgtem magam olvasás közben, mert néhol megrendít, máshol felemel, de élveztem minden sorát. Szeretem hagyni, hogy hassanak rám ezek a szinte semmi pillanatok, amik mégis mindent jelentenek, és az ilyen pillanatokban én beleszédülök az örömbe. És bőgök. Bár az is igaz, hogy képes vagyok egy "Merci" reklámon is elbőgni magam, ha olyanom van, és elég gyakran van olyanom. A minap a moziban is már a filmelőzetesek alatt szorgalmasan törölgettem a könnyeim, ami azért lehet, hogy enyhe túlzás, de ez van, és egyáltalán nem bánom, hogy ez van. Legyen csak továbbra is ez!

Szeretem a régi filmeket, és lúdbőrzök a gyönyörűségtől, mikor az általam színészóriásoknak tartott emberek, mint például a Törőcsik Mari, már a puszta jelenlétükkel mesélni tudnak, és sokszor elgondolkodom, mi lehet az, amitől ők olyat tudtak nyújtani, amit a maiak közül már oly kevesen. Persze azért akadnak, csak nem nagyon ismerjük őket, mert a televíziónak már nem az értékközvetítés a célja, színházba járni meg sajnos ritkábban áll módunkban, mint erre igényünk lenne.

Nem titok, talán már meséltem is róla, hogy valamikor én is színésznőnek készültem, ezért foglalkoztat a mai napig is ez a különleges világ. Csakhogy akkoriban feltettem magamnak két fontos kérdést .

- Valóban érzek-e magamban annyi tehetséget és elhivatottságot, hogy ne csak egy gyenge vagy középszerű színésznőcske váljék belőlem? Akarom-e én ezt tiszta szívemből, vagy csak úgy szeretném? -                          A válaszom midkét kérdésre "nem" volt, úgyhogy ennyiben is maradtam magammal. Nem sajnálom, hogy így alakult, és az elmaradt felvételi vizsgám után ismertem meg Tudjukkit, szóval értitek, a sors útjai....
No, de nagyon elkalandoztam. Visszatérek inkább a könyvhöz, és ehhez a magát sohasem túl komolyan vevő, bölcs asszonyhoz, a humorához, az egész életéhez, és mindazokhoz a dolgokhoz, amiktől ő lett "a" Törőcsik Mari.

Meggyőződésem ugyanis, hogy csak azokból az emberekből lesznek nagy színészek, akik egyben erős egyéniségek és már belül nagy emberek is. Mert "embernek" kell lenni elsősorban, ott kell már lennie annak a belső tartásnak, amit nem lehet eljátszani. A tehetség ehhez kevés. Kell az a plussz, amit Márai valahogy így fogalmazott, mikor mindenféle kis költőcskék elküldték neki a verseiket - sajnos nem tudom pontosan idézni -, hogy jól megírt versek voltak ezek. Voltak bennük szép hasonlatok, metaforák, minden megvolt bennük, csak éppen a Szentlélek nem volt bennük.

Szóval azt hiszem, ebben a nőben már kezdettől fogva ott lakozott a Szentlélek, már akkor is, mikor saját bevallása szerint még egy kicsit sem konyított a színészmesterséghez. Már akkor is ez a valami sugárzott belőle.
És, hogy mitől válik valaki nagybetűs emberré? Nem tudom a választ, de talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy önmagát az ember ne tartsa annak. Maradjon meg benne az alázat az élettel, az emberi természettel, a történelem viharaival szemben, és tartással - Uram bocsá'! - humorral, iróniával tudja fogadni a körülötte forgó, folyton változó hatásokat, de igenis legyenek mérföldkövek, irányjelző táblák az életében, amikhez igazodik, amiket tiszteletben tart.
Nem a hősiességről vagy a hősökről beszélek most, akikre szintén szükség van, hogy világítsanak, hanem a kimondottan "kisnagyemberségről" beszélek. Azokról, akik vállalják a gyengeségeiket, a gyarlóságaikat, mégis marad még elég tisztelnivaló bennük, felnéznivaló rájuk.

Hú, talán túlságosan kenetteljes vagyok, de szeretek így lobogni, lelkesedni, nagyokat érezni. Pont az érzelmi elsivárosodás a legriasztóbb számomra, ha körülnézek. Az, hogy sokan nem merik a lelküket felvállalni, ha - valahol mélyen - van is nekik olyan, mert annak semmi haszna, ciki, vagy ami még elszomorítóbb, hogy igényük sincs már rá. Esznek, isznak, b@sznak - elnézést a csúnya szóért -, de ennyit a macskám is tud ám!

És azt hiszem, az emberséghez szenvedély is kell. Igenis kell, hogy valamiért lelkesedni tudjunk. Ez ad aztán energiát akkor is, ha éppen nem vagyunk túl lelkesek, ha erre a valamire gondolunk.
Törőcsik Mariban Grigorij Konszkij tudatosította, mi a lényeg a színpadi játékban, de ez az életre éppen úgy vonatkozik, mint a színházra. A mondat így hangzik.

- "Mari! Energíííícsni!"

Jó, mi? Ennyi. Ilyen egyszerű.

A fizikában azt tanultuk, az energia nem vész el, csak átalakul. Alakítsuk át mi is a bennünk rejlő energiákat valami jóvá! Energetizáljuk a hétköznapjainkat! Mert szenvedély nélkül lehet ugyan élni, de..

Na, DE ez a befejezés így túl megmondós lenne, úgyhogy inkább így zárom a morfondíromat :

- Cookie! Energíííícsni!

Én tutira megjegyzem magamnak ezt a mondatot, ..."és akkor fölzeng a szerelem".... az életben.

Megosztás a facebookon