"Tűzzománcként égett arcomra a fájdalom."
  Ezt egy versben olvasta, és pont így érezte magát. Szerette a verseket, mert el lehetett mondani velük az elmondhatatlant, és a líra enyhített az elhallgatott vívódásain. Éjszakánként a számítógép előtt ült, és olvasott. 

 Ma különben is pocsékul indult a napja. Reggel, munkába menet meglátta őket együtt. Pont az orra előtt fordult be a sarkon a fekete kis autó. A férfi a lány felé hajolva nagyon magyarázott valamit, a lány jobb könyökét az ablaknak támasztotta, és kézfejével eltakarta a száját. Mereven, előre nézve hallgatta.
- Talán ő meg nem akart kimondani valamit? -
De ez a gondolat csak később futott át az agyán, mert akkor ott, mintha hasba rúgták volna. A fájdalom a gyomrát átfordította, mint egy palacsintát, és mérgező tűzijáték robbant az agyában.
- A jó, büdös francba! Mikor fog már elmúlni végre? Ez rosszabb, mint a gyász. Lófaszt gyógyít az idő! -
Káromkodott, pedig nem volt jellemző rá, és kitört belőle a zokogás, pedig ez sem volt rá jellemző. Egészen rosszul lett.

Ezt a gyász dolgot is olvasta valahol. Állítólag a régiek megfigyelték -mert nekik még volt idejük ilyesmiket megfigyelni -, hogy 1 év kell ahhoz, hogy a psziché képes legyen feldolgozni a hiányt és az önsajnálatot.

 Az igazság az, hogy leginkább tényleg magát sajnálta, amiért olyan sokáig hitt valamiben, ami nem is létezett. A sírás luxusát viszont csak akkor engedélyezte rövid időre, amikor teljesen egyedül volt, többnyire éppen vezetés közben, bár ezt a keserves zokogást meglepőnek, és ennyi idő elteltével felettébb túlzásnak találta. Már csak azért is, mert alig látott a könnyeitől. Meg kellet állnia, hogy egy kicsit lecsillapodjon, ugyanis meghalni már nem akart.
- Na, ezen a fázison legalább túl vagyok. - gondolta, nem nélkülözve némi öniróniát.

Néhány hónapja viszont borzasztóan kicsúszott a lába alól a talaj. Annyira megviselte a váratlan szeretetmegvonás, hogy fizikailag is összeomlott, és még utána sokáig feketében járt volna legszívesebben, hogy mindenki lássa, milyen sebezhető, milyen törékeny.
Agyára mentek az elengedésről szóló bugyuta idézetek a közösségi oldalon, valószínűleg azért, mert tisztában volt vele, hogy ezt kell tennie, nincs más esélye, különben hamarosan gyomorfekélyben fog megdögleni.

Valamikor emésztő, kétségbeesett szenvedéllyel szerette ezt a férfit, de ennek vége.

Az egy másik nő oldalán most boldog, és neki örülnie kell a boldogságának, hiszen még mindig szereti. Csak máshogy. Legalábbis ezt próbálja elhitetni magával.

Az álmairól már lemondott, és valahol a szíve mélyén megértette a döntését, ezért nem is tudott rá haragudni, ám ezt a teljes elutasítást, ezt a semmivé válást átkozott nehéz volt elfogadnia. 

Amúgy mindig afféle "jó lány" volt, mindenkit megértett.
Néha szinte már kaméleonnak érezte magát, akit ha ledobnak valahol, rögtön fölveszi, hogyan kell azon a helyen létezni. Általában nem esett nehezére mosolygósnak, derűsnek, optimistának lenni, és nem csak azért volt ilyen, mert ezt várták tőle. Az alaptermészetéhez tartozott, de egyben védekezésre is használta. Egyszerűbb volt "jó lánynak" lenni, mert a kedvesség mögött túlzott érzékenység rejtőzött.

Nagyon hiányzott neki a férfi. Hiányzott a hangja, a józansága, a humora. Még az időnként feltörő arroganciáját is szerette - magában mosolygott rajta -, amikor meg néha kisfiúsan félszeggé vált, hát attól egyenesen elolvadt.
És a szeretkezéseik! Olyan tisztán emlékezett rájuk, mint az álmokra, amelyek egész nap elkísérik az embert, tisztán és erőteljesen a rá következő homályos és bizonytalan események között. A szerelme minden érintése, mozdulata gyönyörűséget szerzett neki, és ez az érzés még mindig olyan valóságosnak tűnt, maga az életelixír, soha el nem felejthető volt számára.

Kicsit elidőzött most az emlékeinél, kicsit hagyta magát, és újra elábrándozott, de legtöbbször azért már úgy gondolt a történtekre, mint egy néha mámorító, néha gyötrelmes tapasztalatra, ami valahogy mégis nyomatékot adott az életének.
-Na jó, ebből elég! - szedte össze magát hirtelen, és belenézett a visszapillantó tükörbe. - Úr Isten! Szörnyen festek. - Gyorsan letörölte a könnyeit, kapkodva bepúderezte az orrát, szájfényt kent fel az ajkára. Igyekezett eltüntetni a sírás nyomait.
- Jól van, öreglány. Majd máskor folytathatod, ha ilyen ütődött vagy, de most ne drámázz! Húzz bele, mert el fogsz késni! -
Hogy a lelkében még mindig dúló indulatokon enyhítsen, mosolyt erőltetett az arcára.
- Azzá válunk, aminek látszunk, úgyhogy ma eljátszom a boldog, kiegyensúlyozott nő szerepét. A fenébe is! Nem hagyhatom, hogy kifolyjon az élet az ujjaim közül!...Aztán holnap úgyis újra jobb lesz. A holnap mindig egy kicsit könnyebb. 
Megnyugtatták ezek a közhelyek, és egy pillanatra máris boldoggá tette az újra felbukkanó ismerős, erőt adó érzés, hogy bármit képes legyőzni.
Bármit. 

Megosztás a facebookon