Csütörtök éjjel a kertben, a csíkos nyugágyamban vártam a meteoritzáport.

Forró, fülledt éjszaka volt. Nem is viseltem mást, csak valami testhez simuló, tompa fájdalmat, és ettől az enyhén zsibbasztó "fáj egy kicsit a lelkemtől" időnként még némi libabőrt.

Csak ahogy az Isten megteremtett. Úgyis vele készültem szót váltani. Gondoltam, én is leadom a rendelésem az univerzum felé. Naná, azon ne múljon!

Bár az utóbbi időben egyre nehezebben tudok hazudni magamnak, azért időről időre próbálkozom, hátha mégsem veszem észre . Hátha mégsem jövök rá az önámításra. Hja, kérem! Felnőni egy hosszú folyamat.

Na, szóval ott a kertben, a csillagok alatt legszívesebben a körmeimmel kapartam volna az égre a kívánságaimat.

De, sajnos egyetlen fia száguldó, hulló fénycsóvát sem sikerült megpillantanom, amitől kissé eluntam magam, míg végül szép lassan megnyugodtam. Nem, azért nem aludtam el, de becsuktam a szemem, ...és látni kezdtem.

Megtörténik, hogy valamiért vagy valakiért az ember magát hagyja el. 

Egy ideig fel sem tűnik, mennyire megváltoztál, olyan észrevétlenül, egészen apró dolgokkal kezdődik, mígnem egyszer csak el kezdesz hiányozni magadnak. Már nem érted, hogy tehetted ezt meg azt, vagy éppen miért nem tetted ezt vagy azt. Találkozol a megbánással, rosszabb esetben  még a szégyennel is.

Nagy jelentősége van ennek a találkozásnak,  és nagy ára van ennek a felismerésnek. 

Be kell látnod, hogy tévedtél, hogy rossz volt a kitűzött irány.

Ha nagyon patetikusan akarnék fogalmazni, elérkezik az igazság pillanata. Vagy az elengedésé, ahogy a spiri barátaim mondanák.

A helyzet az, hogy fogalmam sincs, mi volt ez az érzés, megérzés, hogy tartós marad-e a hatása, de az biztos,hogy amit egy órája még olyan eszeveszetten kívántam, amiért képes voltam pucéron kifeküdni az éjszakába, mit sem törődve a lehetőséggel, hogy vérszívó szúnyog hordák martalékává válhatok - egyébként megúsztam néhány apró csípéssel-, nos igen. 

Ez a kívánság egyszerűen értelmét vesztette. Már nem volt fontos. Ami fontos volt, hogy megbocsátottam magamnak.

A hülyeséget is, az indulatosságot is, a szenvedélyességet is. Úgy döntöttem, jól állnak ezek a dolgok nekem. A közöny nem  lehet barátom.

Úgyhogy szinte már glóriával a fejem felett mentem végre aludni, olyan elégedett voltam magammal, és hosszú idő óta először igazán jót és pihentetőt aludtam.

 

Megosztás a facebookon

Hello hétfőőőőő! 

Valószínűleg születési hibám, hogy legtöbbször állati jó kedvem van. Nézzétek el nekem! Amikor meg még sincs annyira állati jókedvem, akkor azt mondom magamnak:
- Csillapodj Öreglány! Csak átmeneti állapot. Próbáld a dolgot más szemszögből nézni!
Ez általában segít.....általában. Ha ez genetikai örökség, akkor marha hálás vagyok érte, ha meg nem az, akkor ajánlom kipróbálásra annak, aki úgy érzi, szüksége lenne hasonló "gondolat mankóra".
Bár őszintén szólva, a szomorkodásnak is megvan a maga szépsége, és ezt halálos komolyan gondolom. Csak ne tartson túl sokáig!

Megosztás a facebookon

Tegnap húzós napom volt.

Persze nem éreztem volna ennyire nehéznek, ha előző nap nem lumpolok szívemnek kedves emberek társaságában, némi pálinka és  finom borocskák kíséretében, egy oltári, nagy zabálást követően.

Aztán meg három óra alvás, az csak három óra alvás, és utána végigfutni, végigmosolyogni 15 órát...., azért az nem könnyű.

No, de ez itt most nem az önsajnálat helye. Arra adtam magamnak húsz percet, amíg kiszürcsöltem a reggeli kávémat. Kicsit bőgicséltem közben, elsirattam sanyarú sorsomat, aztán mire elfogyott a kávé, már megláttam az újabb érett fügéket a fán, a macska már puha szőrével finoman a lábamhoz dörgölőzött, és "Tudjukki" mondott valami olyan hülyeséget, amin muszáj volt röhögni. Az élet kezdett újra kékülni.

De amitől tényleg visszatér belém mindig az "életszépheurékamindenazéndöntésemfelelősségemnenyávogjélj" az a futás. Mert ilyenkor el kell mennem futni. Ki kell mennem a szabadba, be kell szívnom a füvek illatát, éreznem kell a szelet az arcomon, a földet a talpam alatt, és akkor eljön az a pont, amikor már nem is érzem, hogy futok, csak azt hogy vagyok, és hogy micsoda csodálatos dolog az, hogy vagyok.

Na,jó. Nem mondom azt, hogy ez mindig így történik. Vannak olyan napok is, amikor csak azért futom végig a távot, mert eldöntöttem, hogy végigfutom, de a végére akkor is ugyanilyen jó lesz, esküszöm!

...és, hogy ezt az egészet miért mondtam el?

Azért, mert többen kérdeztétek, hogy csinálom. Hogy csinálom, hogy így tartom magam.

Hát így. Szóval nem a gének. Egyszerűen élvezem és szeretem az életet. Imádok jókat enni, inni, bulizni, de tudom, hogy egyensúlyt kell tartani. Mozgás nélkül ez nem megy. Ahogy az előbb említettem, néha szükség van az önfegyelemre is, természetesen.

Nekem a futás, a biciklizés, a Pilates, a Nia és a jóga vált be, de nem ez a lényeg. A lényeget abban látom, ha találunk valamit, ami örömet szerez, amiben ki tudunk kapcsolódni.

 Talán szerencsés is vagyok, hogy ezt az örömet sok mindenben megtalálom, nem csak a mozgásban. Például ez a blog is ezt a célt szolgálja. Nekem ez jó. 

Szóval a konklúzió: Szeressetek élni! Nekem bevált.

 

Megosztás a facebookon