- Fáradtan rám szegezte a tekintetét, én meg jó darabig csak szótlanul visszabámultam rá. Az agyamban egymást kergették a gondolatok mialatt hallgattam. Nem is tudom, miért, de eszembe jutott többek között egy jegenye, az a hülye fa, és hogy Annáktól hemzseg a világ - Cseh Tamás után szabadon -, és különben sincs semmi új a Nap alatt.

 

Nagyon is tudtam, hogy miről beszélt. Tudtam, mert ismertem az érzést, pont úgy, ahogy elmondta. Jól ismertem a fájdalmat, a tehetetlenséget, az önbecsapást és a mindezekbe való kényszeres kapaszkodást, no de mégis. - A kutya úr istenit! Én legalább megpróbáltam tenni valamit, visszaszerezni, ami elveszett, de ez itt csak panaszkodik nekem. - De végül mégis elszégyelltem magam, mert ki a franc vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Nem voltam ott. Lehet, hogy nem mondott el mindent. Nehogymá! Aztán meg mi is volt az én fene nagy próbálkozásom? Ugyan már! Mindössze esélyt adtam dicső lovagomnak, hogy jöjjön, bátran, kivont karddal lovagoljon be biztonságos életkém udvarába, oszt kapjon föl, de izibe, és ragadjon magával. Vagyis inkább csak sugalltam ezt az egészet na,... és vártam, és vártam, és vártam.

 

Ami történt pedig annyi volt, hogy az én hős lovagom úgy ellovagolt mellettem egy másik, nálam pofátlanul fiatalabb úrhölgy karjába, hogy csak egy porfelhőt láttam utána kavarogni, éppen akkor, mikor azt hittem: - Na, most jön végre a felkapás! - Emlékszem, milyen pocsékul éreztem magam. Napokig nem ettem, nem aludtam. Sokáig, nagyon-nagyon sokáig olyan voltam csak, mint egy döglődő kismacska.

 

Úgyhogy lelkiismereti okokból jobbnak láttam, ha mégsem oktatom ki Ralfot. Á, dehogy! Amúgy sem ezt várta volna tőlem.

 

- Ralf,  és mit tettél? Tettél egyáltalán valamit, hogy visszahódítsd, ha még mindig ennyire szereted? Nem lehet, hogy erre várt? Tudod, mi nők szeretjük ám, ha küzdenek értünk, de az a minimum, hogy kimondják nekünk, amit hallani akarunk. Még ha nyilvánvaló is. Akkor is azt szeretnénk.

 

- Hát... - mondta, de nem nézett rám, hanem leöblítette a torkát egy nagy korty sörrel.

 

- Igazából nem tettem semmit. Elengedtem. Nem akartam még szánalmasabbnak tűnni, mint amilyen már úgyis voltam. -

 

Megéreztem, hogy ennyi volt, már nem akar többet beszélni, de belőlem néhány dolog egyszerre úgy kikívánkozott, és rákezdtem.

 

- Talán igazad volt, hogy hagytad elmenni, talán nem. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az a lány így tutira nem veled fog már megöregedni, és igen, te fetrenghetsz emiatt még évekig ennek a pusztító bánatnak a melegházában, kesereghetsz, ahogy mondtad. - és a nagyobb hatás kedvéért itt tartottam egy kis szünetet.

 

- Vagy dönthetsz úgy is, hogy elkezdesz végre újra a jelenben élni, a mára összpontosítani, ahelyett, hogy olyasmi után bánkódsz, amit nem kaphatsz már meg sohasem.

 

Ja, és képzeld! Azt olvastam egyszer valahol, hogy a boldog élethez úgysem arra az emberre van szükségünk, aki a legerősebb érzelmeket, a legégetőbb szenvedélyeket váltja ki belőlünk, mert akit túlságosan szeretünk, az előbb-utóbb felőröl. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazuk van. - és vigyorogtam, hogy oldjam a pillanat komolyságát.

 

-Megmondjam, én mit gondolok? - nyúl át felém a pulton, és játékosan megpaskolta a kezem. - Azt gondolom, hogy te tényleg egy nagyon kedves, csupa élet nő vagy. - és már ő is mosolygott - Köszönöm! -

 

- Hát nincs mit. Szívesen. Örülök, ha így gondolod, de legközelebb vidámabb témát keressünk, jó? -

 

Aztán még kicsit jópofiztunk, fizetett, és elment, de nekem még sokáig a hallottakon járt az eszem. Például azon, hogy Copfos, vagyis Ralf, de említhetném magamat is, szóval, hogy mi, sokan, gyarló emberkék, inkább keresünk magunknak egy "hülye fát", amit rugdoshatunk, amit hibáztathatunk a gyávaságunkért. Ralfnak a betegsége a hülye fája, az enyémet nem árulom el, de most komolyan!

 

- Megválaszthatjuk vajon, hogy kit és mit akarunk, hogy kibe szeretünk bele és meddig akarjuk szeretni? Micsoda hülyeség ez! Ki lehet egyáltalán akarattal szeretni valakiből?

 

Szerintem inkább ez az egész olyasmi lehet, úgy kell elképzelni, mintha Isten  szövőszékén csak minták lennénk, kacskaringós indák egy végtelen szőnyegen, aminek motívumait csak ő látja át. A lényeg olyan hatalmas, hogy felfoghatatlan, és néha igenis rosszul kell döntenünk, és aztán egyszer majd a "jó és rossz" közötti határok összemosódnak, és a mi rossz döntéseinkből valaki számára jó dolgok születnek. Nekünk pedig meg kell elégedni azzal, hogy volt valaki, aki úgy megérintette a szívünket, hogy attól kezdve mindent másképp látunk, érzünk, másképp gondolunk. Még ha szomorúak vagyunk is, hálásnak kell lennünk, hogy mi legalább meghallottuk az élet titkos suttogását: pszt! Te! Most figyelj! Ez a másik ember érted dobbanó szívverése. -

 

Tudom, hogy kicsit segítettem Ralfnak azzal, hogy odafigyeltem rá, hogy meghallgattam, de ő is segített nekem. Elgondolkodtatott.

 

Ha realistán szemlélem a világot, az élet egy pöcegödör, tele csalódásokkal, betegségekkel, küzdelmekkel, aztán a végén jutalmul kapjuk az öregedést, majd meg mindent elveszítünk. Csakhogy, ...én úgy döntöttem, megpróbálok az egészből valamiféle értelmet kihámozni, de legalábbis örömömet lelni ebben a játékban. Jó tudni, hogy ha akarom, engem boldoggá tud tenni még a szomorúságom is, de sajnos nem vagyunk mind ilyen szerencsések.

 

 A dolog ennél sokkal bonyolultabb, talán minden illúzió, vagy inkább minden csupa csalatás.

 

Megosztás a facebookon