MAMA kisétált a tornácos HÁZ elé, egyik karjával az egyszerű léckerítésre támaszkodott és várt.

 

Végignézett a poros úton. Még az OKULÁRÉját is feltette, hogy jobban lásson, és türelmetlenséggel vegyes izgalommal tekingetett a távolba.

Az élete egyhangúan telt, összemosódott napok sora, amelyeket alig különböztet meg bármi egymástól, de ez a mai különleges. Futó mosoly derítette fel erre a gondolatra ráncos arcát.

 

Egyedül élt, a lánya az unokájával bent, messze a városban. Egyetlen társasága -  bár az ajtaja mindeni előtt nyitva állt -, többnyire mégis csak a macskája volt. Az asszony bárhová ment, a CICA folyton a nyomában. Most is ott dörgölőzött a lába szárához, hogy majd megbotlott benne.

 

 - Eriggy innét, te! Egyszer még nyakam szegem miattad. -

 

A hangos szóra az állat odébb húzódott, de nem ment el. Komótosan helyet foglalt néhány lépésnyire, és abba az irányba fordította a fejét, amerre a gazdasszonya is nézegetett.

 

  A reggeli hűvösség pirosra csípte az öregasszony arcát, már a csontjaiban is érezte a HIDEGet. Ahogy összébb húzta törékeny alakján nagy, fekete kendőjét, észrevette, hogy egy szál CÉRNA kihúzódott az alján.

 

 - Átok macskája - bosszankodott. Majd holnap megvarrja. Most nem ér rá ilyennel foglalkozni, de igazán nem haragudott az állatra. Jólesett ölbe venni a hosszú estéken, és hallgatni a dorombolását. Véletlenül akadhatott bele a körme.

  Az idő tiszta volt. A hajnalban terpeszkedő lusta párák már felszálltak a tájról, és ellátott egészen a kis csermelyig, amely a falu végén csordogált. Ott, ahol a patak egy kissé kiöblösödött, esténként a legelőről hazatérő marhák még megálltak a szomjukat oltani. ITATÓnak használták a vízfolyásnak ezt a szakaszát, de nyáron a gyermekek sivalkodásától, lubickolásától volt hangos a környéke. 

Szerette a gyerekzsivajt. Vágyakozva gondolt rá, most azonban minden csendes körülötte. Még néhány hét és beköszönt a tél. A mezei VIRÁGok rég elnyíltak, csak az udvarokon virítanak a természet utolsó tarka tűzijátékaként a dáliák, és itt-ott még muskátlikat is látni az ablakokban, de a levegőben már érezni a késő ősz leheletét.

Most hirtelen megcsapta az ORRát a közeli pékműhelyből áradó frissen sült kenyér ILLATa is, és kellemes, huncut emlékeket idézett fel benne. Amúgy is csak a szépet, a jót látta maga körül, ez az örömteli várakozás egészen megfiatalította.

 Eszébe jutott az a régi PÉK. Az is jó kenyeret sütött, abban nem volt hiba, de nem arról volt nevezetes, hanem a GAZEMBERkedéseiről, mert bizony gátlástalan szoknyapecér hírében állt. Nem is alaptalanul. Megfordult az minden ringó csípő, minden kerek POPSI után. De még ha csak megfordult volna!

Történt egyszer, hogy ARATÁSkor, mikor a férfiak a faluból mind a földeken dolgoztak, a pék az egyik otthon maradt asszonykát lapogatta éppen, mire annak váratlanul hazaszaladt valamiért az ő hites ura. Aztán ahogy a férj meglátta ezeket összebújva, jó nagy patáliát csapott, és rendesen elagyabugyálta mind a kettőt. Végül azonban mégis megbékéltek egymással, mert a pék módos ember lévén, kiengesztelte az ifjú párt egy új TRAKTORral. Persze a faluban mindenki tudta, honnan az új szerzemény, és a menyecske is erősen szemlesütve járt néhány napig, de mivel hasonló esetek szép számmal akadtak, hamar került másik pletykálnivaló. A tüzes pék  meg hát eztán sem bírt a vérivel, és mert  nem is volt hitvány külsejű, ment neki a hódítás. Egy-két pofozkodást  inkább zsebre vágott, mint hogy igába hajtsa a fejét...még egy darabig, mert a következő évre mégiscsak megnősült és elköltözött innét.

A szomszéd kutya csaholása zökkentette ki a gondolataiból. Az eb jelzett, hogy idegen közeledik. Meglátta ő is az autót, és valami megváltozott benne. A kutya ugatásán kívül, nem hallatszott sehonnan kopácsolás vagy más kinti munka hangja, se ének a kertekből, kevesebb ruha száradt a köteleken, és mintha minden egyszerre szürkébbé vált volna.

Fáradtságot érzett, le kellett ülnie a ház előtti kis padra. Belé hasított a fájdalmas felismerés.

 - Nem ők azok. Nem jönnek. -

Vaspántok szorították a szívét. Nem tudta pontosan mennyi ideig üldögélt még a padon, de a Nap már magasan járt, mire összeszedte magát, és visszabotorkált a házba.

 

  Az asztalon a foszlós kalács és a születésnapi torta öt gyertyával. Az éjjel sütötte, hogy friss legyen, mire megérkeznek. Kakaót is főzött, hisz úgy szereti az a csöppség! Igazi, falusi tejszínhabbal! Ilyen zsíros tejszínhez a városban úgysem jutnak.

 

A kemencepadkához támasztva pedig ott állt felszalagozva a gyönyörű, fa ROLLER. Az asztalossal csináltatta. Zöld indákat is festetett rá, és még a gyermek nevét is belevésette: Lacika.

 

Végigsimított a játékszeren és arra gondolt, hogy biztosan nagyon fontos dolga lehetett a lányának. Biztosan megint valami különmunka. Annyit kell robotolnia a szerencsétlennek, hogy el tudja tartani az ő csodálatos, drága kisunokáját.

Mondta is neki mindig - Világra hozni egy gyermeket az is szép dolog, de a neheze utána jön! -

 

- Na! Nincs itt semmi szomorkodnivaló! Nem ugrálhatnak ezek folyton a szoknyám körül. 

Majd felküldeti valakivel az ajándékot, hadd örüljön az ő szeme fénye! -

 

Szép csöndesen leszedegette az asztalt, tett-vett, de a rollert csak nem akarózott elcsomagolnia. Minduntalan maga elé képzelte a kisfiú boldog arcát, és a lánya szomorú, de fegyelmezett tekintetét, miközben a tányérokat, bögréket pakolgatta.  

Képzeletében legalább átélte a viszontlátás örömét, ha már a karjába nem is vehette, nem ölelhette a szeretteit. Dolga végeztével leült a kemence padkára, és ahogy ott üldögélt egy kövér könnycsepp a roller kormányát díszítő kék-fehér szalagokra hullott, ...és ott is maradt még sokáig.

 

 

Megosztás a facebookon