Csütörtök éjjel a kertben, a csíkos nyugágyamban vártam a meteoritzáport.

Forró, fülledt éjszaka volt. Nem is viseltem mást, csak valami testhez simuló, tompa fájdalmat, és ettől az enyhén zsibbasztó "fáj egy kicsit a lelkemtől" időnként még némi libabőrt.

Csak ahogy az Isten megteremtett. Úgyis vele készültem szót váltani. Gondoltam, én is leadom a rendelésem az univerzum felé. Naná, azon ne múljon!

Bár az utóbbi időben egyre nehezebben tudok hazudni magamnak, azért időről időre próbálkozom, hátha mégsem veszem észre . Hátha mégsem jövök rá az önámításra. Hja, kérem! Felnőni egy hosszú folyamat.

Na, szóval ott a kertben, a csillagok alatt legszívesebben a körmeimmel kapartam volna az égre a kívánságaimat.

De, sajnos egyetlen fia száguldó, hulló fénycsóvát sem sikerült megpillantanom, amitől kissé eluntam magam, míg végül szép lassan megnyugodtam. Nem, azért nem aludtam el, de becsuktam a szemem, ...és látni kezdtem.

Megtörténik, hogy valamiért vagy valakiért az ember magát hagyja el. 

Egy ideig fel sem tűnik, mennyire megváltoztál, olyan észrevétlenül, egészen apró dolgokkal kezdődik, mígnem egyszer csak el kezdesz hiányozni magadnak. Már nem érted, hogy tehetted ezt meg azt, vagy éppen miért nem tetted ezt vagy azt. Találkozol a megbánással, rosszabb esetben  még a szégyennel is.

Nagy jelentősége van ennek a találkozásnak,  és nagy ára van ennek a felismerésnek. 

Be kell látnod, hogy tévedtél, hogy rossz volt a kitűzött irány.

Ha nagyon patetikusan akarnék fogalmazni, elérkezik az igazság pillanata. Vagy az elengedésé, ahogy a spiri barátaim mondanák.

A helyzet az, hogy fogalmam sincs, mi volt ez az érzés, megérzés, hogy tartós marad-e a hatása, de az biztos,hogy amit egy órája még olyan eszeveszetten kívántam, amiért képes voltam pucéron kifeküdni az éjszakába, mit sem törődve a lehetőséggel, hogy vérszívó szúnyog hordák martalékává válhatok - egyébként megúsztam néhány apró csípéssel-, nos igen. 

Ez a kívánság egyszerűen értelmét vesztette. Már nem volt fontos. Ami fontos volt, hogy megbocsátottam magamnak.

A hülyeséget is, az indulatosságot is, a szenvedélyességet is. Úgy döntöttem, jól állnak ezek a dolgok nekem. A közöny nem  lehet barátom.

Úgyhogy szinte már glóriával a fejem felett mentem végre aludni, olyan elégedett voltam magammal, és hosszú idő óta először igazán jót és pihentetőt aludtam.

 

Megosztás a facebookon