Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Teljesen szubjektív megvilágosodásaim, ha eddig sötét lettem vóna, amolyan lélekablak nyitogató Cookie módra)
A közelmúltban meghallgattam egy manapság nagyon divatos "megmondóember" előadását. Nem akartam írni róla, de most néhány szó erejéig mégis megteszem, mert ma reggel eszembe jutott, és gondolatokat ébresztett bennem. Ez az egyetlen dolog, amit pozitívumként említhetek az egész cirkuszból, mert komolyan nem láttam ott mást, mint olcsó cirkuszt.
Igaz, erős előítéletekkel viseltettem addig is az "úriember" iránt, de gondoltam, hátha mégis kellemes csalódásban lesz részem, hiszen oly sokan érdeklődnek iránta, isszák a szavait, és talán én ítéltem meg igazságtalanul róla szóló kevés információm birtokában, és ha élőben látom, esetleg megváltozik a véleményem.
Jelentem, így is lett. Valóban megváltozott. A kezdeti ámulatot, hogy emberek ezért fizetnek (Velem egyetemben, én marha!), felváltotta először a düh (Miért nem vágja már valaki pofán?), aztán a szánalom (Szegény szerencsétlennek óriási küzdelme folyik még mindig önmagával.).
Amit érdemben nyújtott, azt két mondatban össze tudnám foglalni, és nem hiszem, hogy nagyképű lennék, de úgyis inkább a személyiségére voltam kíváncsi, nem a mondandójára.
No, erre aztán megkaptam a választ, viszont a következő kérdések merültek fel bennem.
- Miért mástól várjuk, hogy megmondják nekünk, mi a helyes? ( a felelősségelhárításon kívül)
- Miért keressük másnál a saját életünkre vonatkozó válaszokat? (a "jajdejónemvagyokezzelegyedül"érzésen kívűl)
- Miért fordul mostanában annyi ember az ilyen "instant pszichológiához" és az ezotériához?
Na szóval, arra jutottam, hogy ezek a dolgok igen, eszközök lehetnek az önmegismerés folyamatában, ami fontos. Pont.
De még sincs teljesen pont a mondat végén, mert eltekintve ettől a valóban fontos megállapítástól, azért valljuk be, mindenki szeret önmagával foglalkozni, csakhogy ezzel a nagyon is nárcisztikus állandó önboncolgatással sokszor a gyereket is kiöntjük a fürdővízzel!
A repertoár színes és széles, amiből választhatunk, hogy melyik módszerrel fedezzük fel a bennünk rejlőt.
Mintha egy szupermarket polcai között sétálnánk, és leemelnénk a nekünk megfelelőt.
Persze nem mindent lehet egy kalap alá venni. Sokan nyernek inspirációt a spirituális tanításokból, és még több dolog egyszerűen hit kérdése, és tulajdonképpen én is úgy gondolom, úgy érzem, hogy:
- Why not?
Amiről nem tudok, arról még nem jelenthetem ki kategorikusan, hogy nincs. Viszont azt is érzem, hogy túlságosan sok az, ami az egészből CSAK RÓLUNK szól, a személyiségünkről, hogy milyen az aurám, az életvonalam, a sorsom, netán a karmám, hogy mi várhat rám a jövőben?
Rendkívül figyelemhiányos időket élünk, és folyamatosan boldogok akarunk lenni, ami egyrészt szerintem lehetetlen, másrészt meg óriási, nyomasztó teher, ha éppen nem vagyunk azok.
Pont azért, mert ilyen érzelmileg távolságtartó, hűvös, teljesítmény orientált környezetben élünk, lobban fel az emberek sokaságában az igény, a vágy valami többre, valami tartalmasabbra.
Bennem is. Kapcsolódási pontokat keresünk magunkkal és a világgal, pedig azt hiszem, az igazi választ mindenki ismeri.
Az igazi válaszokat akkor kapjuk meg, azokban a pillanatokban, mikor levesszük magunkról a fókuszt és másokon segítünk. Mikor egy másik embernek akarunk jót. Mikor megkérdezzük a szomszédot, hogy érzi magát, de először is köszönünk neki! Mikor ünnepekkor végigjárjuk az ismerősöket és minden jót kívánunk. Személyesen. Meg ilyenek. Szóval, amikor adunk.
Igen. Őszintén hiszem, hogy itt van az eb elhantolva, bármilyen sütimütis gondolat is ez, de én sem tudom megtenni legtöbbször. Sajnos, de nagyon igyekszem.
Az anyám így élt. Nem tudom, boldog volt-e, de hogy mindenki szerette, akivel kapcsolatba került, az biztos. Visszakapta azt a sok szeretetet, törődést, figyelmet, amit szétosztogatott, és hát nem ez az, amit valójában mindenki keres?
Nem várom ám, hogy egyetértsetek, de a gondolkodás nem árthat, a "jótevés" meg végképp nem. Nem igaz?
Sokat agyalok. Talán túl sokat. Krízis helyzetben pedig megkukulok, és csak tátogok, mint a hal. Mindkettő épp olyan része a személyiségemnek, mint a habcsóknak a tojásfehérje.
És persze nagyokat érzek.
Olyan nő vagyok, akinek nagy szív dobog a mérsékelt dekoltázsa alatt.
Ha fáj valami, bőgök, és nem csinálok úgy, mintha nem fájna. - Na, jó. Néha úgy csinálok, de csak igazán indokolt esetben. -
Azt gondolom, azért nevezünk valamit érzésnek, mert átéljük, de az érzések nem az elménkben keletkeznek, hanem a testünkben támadnak.
Az ember nem tehet arról, amit érez. Miért kéne szégyenkezni miatta?
No, de a tettek! ...Az már egészen más tészta. Azokért felelősek vagyunk.
Néha eltűnődöm rajta, én vagyok-e az egyetlen, aki azzal tölti az életét, hogy újra meg újra ugyanazt a hibát követi el, vagy ez közös emberi gyarlóságunk.
Aztán körülnézek, és megnyugszom.
Ez bizony az, közös tulajdonság. Persze felmentést ennek felismerése sem ad, ne álmodozzunk!
De bármennyire is ramatyul érzem magam néha, tudom, hogy az idegeim sosem fogják egészen felmondani a szolgálatot, mert tulajdonképpen élvezem az életet.
A fájdalmaival, a hiányaival, a nehézségeivel együtt,
...és ezt mindenkinek csak javasolni tudom. Annyi, de annyi élvezni való van!
És
Karjára vett az ősz,
és vigasztalt,
és ringatott.
És ökörnyálból szőtt hajamba fátylat.
És a fátyol hosszú ezüstszalagként lebegett utánam...
- és ettem diót is, találtam még néhány szemet -.
És hallottam vadász puskáját dördülni,
és zörögni a száraz avart,
és láttam gémeket a zörejtől megriadni,
és héját is láttam az út mellett ülni, ki a zsákmányra várt,
és kit közelségem nem zavart.
És karjára vett az ősz,
és vigasztalt,
és ringatott.
És égtek szívemben kis rőzsedalok,
és Adyra gondoltam,
és, hogy ezt meg kell írni,
és gondoltam még természetesen Rád,
és a hiányra,
és, hogy az élet elfolyik, mint a vizek.
És, hogy akkor is. Mégis. Gyönyörű a világ.
- Fáradtan rám szegezte a tekintetét, én meg jó darabig csak szótlanul visszabámultam rá. Az agyamban egymást kergették a gondolatok mialatt hallgattam. Nem is tudom, miért, de eszembe jutott többek között egy jegenye, az a hülye fa, és hogy Annáktól hemzseg a világ - Cseh Tamás után szabadon -, és különben sincs semmi új a Nap alatt.
Nagyon is tudtam, hogy miről beszélt. Tudtam, mert ismertem az érzést, pont úgy, ahogy elmondta. Jól ismertem a fájdalmat, a tehetetlenséget, az önbecsapást és a mindezekbe való kényszeres kapaszkodást, no de mégis. - A kutya úr istenit! Én legalább megpróbáltam tenni valamit, visszaszerezni, ami elveszett, de ez itt csak panaszkodik nekem. - De végül mégis elszégyelltem magam, mert ki a franc vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Nem voltam ott. Lehet, hogy nem mondott el mindent. Nehogymá! Aztán meg mi is volt az én fene nagy próbálkozásom? Ugyan már! Mindössze esélyt adtam dicső lovagomnak, hogy jöjjön, bátran, kivont karddal lovagoljon be biztonságos életkém udvarába, oszt kapjon föl, de izibe, és ragadjon magával. Vagyis inkább csak sugalltam ezt az egészet na,... és vártam, és vártam, és vártam.
Ami történt pedig annyi volt, hogy az én hős lovagom úgy ellovagolt mellettem egy másik, nálam pofátlanul fiatalabb úrhölgy karjába, hogy csak egy porfelhőt láttam utána kavarogni, éppen akkor, mikor azt hittem: - Na, most jön végre a felkapás! - Emlékszem, milyen pocsékul éreztem magam. Napokig nem ettem, nem aludtam. Sokáig, nagyon-nagyon sokáig olyan voltam csak, mint egy döglődő kismacska.
Úgyhogy lelkiismereti okokból jobbnak láttam, ha mégsem oktatom ki Ralfot. Á, dehogy! Amúgy sem ezt várta volna tőlem.
- Ralf, és mit tettél? Tettél egyáltalán valamit, hogy visszahódítsd, ha még mindig ennyire szereted? Nem lehet, hogy erre várt? Tudod, mi nők szeretjük ám, ha küzdenek értünk, de az a minimum, hogy kimondják nekünk, amit hallani akarunk. Még ha nyilvánvaló is. Akkor is azt szeretnénk.
- Hát... - mondta, de nem nézett rám, hanem leöblítette a torkát egy nagy korty sörrel.
- Igazából nem tettem semmit. Elengedtem. Nem akartam még szánalmasabbnak tűnni, mint amilyen már úgyis voltam. -
Megéreztem, hogy ennyi volt, már nem akar többet beszélni, de belőlem néhány dolog egyszerre úgy kikívánkozott, és rákezdtem.
- Talán igazad volt, hogy hagytad elmenni, talán nem. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az a lány így tutira nem veled fog már megöregedni, és igen, te fetrenghetsz emiatt még évekig ennek a pusztító bánatnak a melegházában, kesereghetsz, ahogy mondtad. - és a nagyobb hatás kedvéért itt tartottam egy kis szünetet.
- Vagy dönthetsz úgy is, hogy elkezdesz végre újra a jelenben élni, a mára összpontosítani, ahelyett, hogy olyasmi után bánkódsz, amit nem kaphatsz már meg sohasem.
Ja, és képzeld! Azt olvastam egyszer valahol, hogy a boldog élethez úgysem arra az emberre van szükségünk, aki a legerősebb érzelmeket, a legégetőbb szenvedélyeket váltja ki belőlünk, mert akit túlságosan szeretünk, az előbb-utóbb felőröl. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy igazuk van. - és vigyorogtam, hogy oldjam a pillanat komolyságát.
-Megmondjam, én mit gondolok? - nyúl át felém a pulton, és játékosan megpaskolta a kezem. - Azt gondolom, hogy te tényleg egy nagyon kedves, csupa élet nő vagy. - és már ő is mosolygott - Köszönöm! -
- Hát nincs mit. Szívesen. Örülök, ha így gondolod, de legközelebb vidámabb témát keressünk, jó? -
Aztán még kicsit jópofiztunk, fizetett, és elment, de nekem még sokáig a hallottakon járt az eszem. Például azon, hogy Copfos, vagyis Ralf, de említhetném magamat is, szóval, hogy mi, sokan, gyarló emberkék, inkább keresünk magunknak egy "hülye fát", amit rugdoshatunk, amit hibáztathatunk a gyávaságunkért. Ralfnak a betegsége a hülye fája, az enyémet nem árulom el, de most komolyan!
- Megválaszthatjuk vajon, hogy kit és mit akarunk, hogy kibe szeretünk bele és meddig akarjuk szeretni? Micsoda hülyeség ez! Ki lehet egyáltalán akarattal szeretni valakiből?
Szerintem inkább ez az egész olyasmi lehet, úgy kell elképzelni, mintha Isten szövőszékén csak minták lennénk, kacskaringós indák egy végtelen szőnyegen, aminek motívumait csak ő látja át. A lényeg olyan hatalmas, hogy felfoghatatlan, és néha igenis rosszul kell döntenünk, és aztán egyszer majd a "jó és rossz" közötti határok összemosódnak, és a mi rossz döntéseinkből valaki számára jó dolgok születnek. Nekünk pedig meg kell elégedni azzal, hogy volt valaki, aki úgy megérintette a szívünket, hogy attól kezdve mindent másképp látunk, érzünk, másképp gondolunk. Még ha szomorúak vagyunk is, hálásnak kell lennünk, hogy mi legalább meghallottuk az élet titkos suttogását: pszt! Te! Most figyelj! Ez a másik ember érted dobbanó szívverése. -
Tudom, hogy kicsit segítettem Ralfnak azzal, hogy odafigyeltem rá, hogy meghallgattam, de ő is segített nekem. Elgondolkodtatott.
Ha realistán szemlélem a világot, az élet egy pöcegödör, tele csalódásokkal, betegségekkel, küzdelmekkel, aztán a végén jutalmul kapjuk az öregedést, majd meg mindent elveszítünk. Csakhogy, ...én úgy döntöttem, megpróbálok az egészből valamiféle értelmet kihámozni, de legalábbis örömömet lelni ebben a játékban. Jó tudni, hogy ha akarom, engem boldoggá tud tenni még a szomorúságom is, de sajnos nem vagyunk mind ilyen szerencsések.
A dolog ennél sokkal bonyolultabb, talán minden illúzió, vagy inkább minden csupa csalatás.
Megosztás a facebookon
Évek óta nem láttam. Azelőtt egész jóban voltunk, de aztán hirtelen eltűnt. Mikor újra felbukkant, először nem is akartam beszélgetni vele, mert a szelíd visszafogottsága mögött valami nagy szomorúságot sejtettem. Vagy inkább a magányt. Igen a magányosság áporodott levegője lengte körül, pedig kimondottan jóképű pasas volt.
Hosszú, keskeny, enyhén borostás arc, magas homlok, világos, acélsszürke szemek, finommetszésű orr. Erősszálú, fekete haját, amibe már jócskán vegyültek ősz szálak is, szigorú, feszes lófarokba fogta össze. Nem nagyon szeretem a hosszúhajú férfiakat, de neki határozottan jól állt. Illett hozzá. A nevét sokáig nem tudtam, hát magamban elneveztem Copfosnak.
Már a harmadik napja ült egyedül a bárpultnál óvatosan keresve néha a szemkontaktust, de mivel nem bátorítottam, vagy elővett egy újságot vagy a telefonját nézegette. Mással soha nem beszélgetett. Mialatt ott volt megivott két kávét és egy korsó sört, aztán elment. Mindig ugyanúgy.
Azon az csendes, sőt inkább unalmas téli délutánon valahogy mégis megsajnáltam. Úgyis csak néhány diák szivárgott be a belső, kisebbik terembe, azok is inkább csak melegedni az ítéletidő elől, tehát túlságosan is ráértem. Látványosan elutasítónak meg amúgy sem szerettem volna látszani. - Najó - gondoltam - Akkor legyen! Beszélgessünk! -
Eléje tettem a második kávéját, és rávillantottam a legellenállhatatlanabb mosolyom; némi engesztelés képpen.
- Hogy vagy Ralf? Hosszú időre eltűntél. Mi történt veled? - Olyan hálás pillantást vetett felém, hogy szinte elszégyelltem magam, amiért eddig nem voltam kíváncsi a mondandójára.
- Beteg voltam.
- Ezt nem tudtam, ne haragudj! Itt csak a szépséges japán hegedűművész barátnődről beszéltek az emberek, a betegségedről nem. És mi bajod volt? Már jól vagy?
- Igen. Most már megvagyok. Köszönöm. Sokáig dialízisre kellett járnom, aztán egy éve megműtöttek és kaptam új vesét,... de a barátnőmnek sok volt ez az egész cirkusz...., már rég nem vagyunk együtt.
- Hm...sajnálom. Nem lehetett könnyű - egy újabb bátorító mosolyt küldtem felé, hogy folytassa nyugodtan, meg úgysem tudtam ezekre a hírekre sok okosat mondani.
- Hát nem. Még most sem az. A betegséggel elvagyok, de ...nem az igazi, így, egyedül. - és kényszeredetten mosolygott.
Elnéztem a markáns, férfias vonásait. Ilyen arccal lehetett volna lovas ezredes, szuperhős, de a nők bálványa mindenképpen, és most itt ül, és olyan gyámoltalan, mint egy kisgyerek. Bár emlékeztem, annak idején mesélte, hogy a családjával sem tartja a kapcsolatot, mégis kicsit felbosszantott ez a hihetetlen önsajnálat.
- De hát mikor ment el, hogy még mindig így meg vagy zuhanva tőle?
- Lassan három éve lesz, ...de ennyire látszik?
- Az nem kifejezés!
- Igazad lehet. Még mindig szüntelen gyötrelmet jelent rágondolnom is. Éppúgy nem tudok megfeledkezni róla, mint egy fájós fogról.
- Várj! Tudod mit? Adom a söröd, aztán kiülök melléd a pulthoz. Úgy kényelmesebben tudlak hallgatni.
- Jó - sóhajtott fel. - Ez úgyis elég rázós történet. Rég nem találkoztunk,igaz? Most meg rád borítom az életem. De biztos nem untatlak vele?
- Nem. Dehogyis untatsz - mellé huppantan egy bárszékre, és tényleg komolyan is gondoltam, amit mondtam. Egészen ráhangolódtam, és különben is intelligens srác volt, attól nem féltem, hogy unni fogom. - Mesélj csak! Tudod, jó kis szerelmi történetekre a legjobb hallgatóság vagyok - és cinkosan rákacsintottam, hogy kicsit oldjam a zavarát, mert eléggé zavarban volt, ez tény. - Na, halljuk! És belekezdett.
- Tudom, szánalmas, de még ma is ő az első gondolatom, amikor fölébredek, az utolsó mielőtt elalszom, és napközben is minduntalan eszembe jut: Vajon most mit csinál, hol van? Beszélget emberekkel, akiket én nem ismerek, alszik az ágyban, amiben én is aludtam, és átölel valakit, aki nem én vagyok. Belémsajdul a fájdalom, ha a fényképét nézem, mégis megnézem minden nap, és újra meg újra megújuló kínt jelent. Hiába koncentrálok közben a hibáira, ezeket a vonásokat is vonzónak és különlegesnek találom, és ez, hogy ennyi idő elteltével még mindig halálosan felkavar és magával ragad, azt jelenti, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. A fizikai vonzalomnál sokkal erősebb kötelékkel kapcsolódom hozzá, és még évekig vergődhetek, sorvadozhatok a léleknek ebben a kátránytavában, mert a lényem legmélyebb zugában nem számít a józan ész. Ez az egész önkéntelen, reménytelen, és azt hiszem, már kényszeres. Olyan a vágyakozásom, mint egy makacs nátha, amely sokáig elhúzódik, hiába bízom abban, hogy bármelyik pillanatban elmúlhat, de igazság szerint félek is tőle, hogy egyszer elmúlik, ezért kapaszkodom mindenbe, ami rá emlékeztet. Újra meg újra lejátszom a kedvenc zenéit, olyankor úgy érzem, vele vagyok, és valami varázslatos telepátia révén a gondolataiba akarok férkőzni. Azt akarom, hogy ő is rám gondoljon.
Folyamatosan jeleket keresek, bizonyítékokat a jog szerint bennünket megillető közös életre. hosszú leveleket írok, amiket aztán nem küldök el, tiszta őrült vagyok. Valami képtelen okból nem tudok tovább lépni, és nem tudom kiverni a fejemből, amit az első találkozásunk után mondott: A szívem romokban. Szoríts erősen, ne engedj el!
Persze sokszor dühítenek az érzéseim. Ücsörögni és ostobán, "szívszakadva ábrándozni, mire jó ez? Semmire. De hogyan mondhatnék le róla, mikor egyedül ő tartotta bennem a lelket éveken át. Mikor csakis általa szellemült át az egész világom kerekké és ragyogóvá. Nélküle minden csak agonizálás.
A séta
Mira aznap éjjel megint megállás nélkül egyik álomból a másikba siklott. Többször is közben azzal a bizonyossággal ébredt fel, hogy van még valaki a szobában. Még a leheletét is érezni vélte, ahogy fölé hajolt.
Néhány éve már, hogy elhagyta a férfi, akit egész eddigi életében szeretett, de ez a veszteség még mindig határozottan uralta lelke nagyobbik részét, és a valósággal szemben a fikciókba menekítette, amelyek abbéli igyekezetükben, hogy a tartalom hiányáért kárpótoljanak, egyre inkább egy tündérmeséhez kezdtek hasonlítani. Nem csak éjjel álmodott. Tudta ugyan, hogy ragaszkodása a múlthoz a jövőtől való félelméből és a belső bizonytalanságából fakad, mégsem sikerült még ezidáig továbblépnie. Valahogy folyton láthatatlannak érezte magát.
Valóságtól elszakadt énje egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb lett ezeknek a meséknek, és ma, mintha valami még ennek a kiszolgáltatottságnak is a közepébe vágna.
A fájdalom újra olyan éles volt, mintha sípcsonton rúgták volna.
Erőltetnie kellet magát, hogy azonnal valami másra gondoljon, valami kellemes emlékre, és akkor eszébe jutott az apja.
- Olyat keress, aki lát téged! Szép vagy és okos, de olyan társat válassz, aki a lelkedbe fog beleszeretni, mert az mindig ilyen ragyogó, tiszta marad.
Ezt mondta neki az apja azon a délutánon, mikor - hogy mi okból, arra már nem is emlékezett -, de kettesben sétáltak át a városon, és Mira elmesélte neki, hogy vége. Elküldte a régi barátját, mert szerelmes lett egy másik fiúba.
Az apja mindig komolyan vette. Nem mondta, hogy még túl fiatal az ilyesmihez, és soha nem mondott rosszat a régi barátról sem, Mira mégis tudta, hogy most megkönnyebbült a hír hallatán. Mira tudta, hogy féltette, de azt is tudta, hogy az apja bízik benne.
Egy darabig csendben ballagtak. Gyönyörű, augusztusi délután volt.
Az apja hatvan évesen - túl egy szörnyű küzdelmen a rák első, nagy rohamával is -, még mindig szálfaegyenes, fess férfi. Ha kiöltözött, ahogy most is, még bármelyik fiatal fruska vágyakozva meregethette rá a szemét, olyan vonzerő sugárzott belőle. Mira büszkén feszített mellette. Ő is felnőtt nőnek érezte magát, aki felelős döntést hozott, és az apja karján boldogan masírozott a vadonatúj, rózsaszín répafarmerjében és a világoskék, pöttyös blúzában.
Napszítta, szőke fürtjei játékos összevisszaságban keretezték kerek arcát, apró, szürkéskék szemében vidáman csillogott az értelem.
Nem. Szépnek ő sohasem látta magát, inkább csak kedvesnek, de most az apja azt mondta neki, hogy szép, és ő elhitte neki.
- És honnan fogom megtudni, apu? Honnan fogom tudni, hogy a lelkemet szereti?
Kérdezte egy kis idő elteltével, bár gondolatait azért inkább még mindig a szépségével kapcsolatos információ foglalkoztatta.
Az apja megállt egy pillanatra, felé fordult, mosolygott és rákacsintott.
- Onnan, hogy úgy érzed magad vele, ahogy most velem. Büszkén és biztonságban.
Mira elvigyorodott. Furcsa volt apja szájából hallani ezeket a szavakat, de belül jóleső melegség öntötte el. Hogy zavarát leplezze, arcát a férfi zakójának ujjához szorította, ő pedig beleborzolt a hajába.
Aztán többet már nem is beszéltek, csendben sétáltak karöltve hazáig.
De Mira este, az első randevúján az új fiúval gyönyörűnek, erősnek és jobb embernek érezte magát, mint annak előtte.
Elsírta magát. Az emlékek hatására úgy végigsöpört rajta a szeretet hulláma, de olyan erősen, hogy majd beleszédült.
Mindjobban gyökeret vert benne az érzés, hogy akárhogy is, de újra elő kell csalogatnia magából ezt a tizenhat éves, ragyogó lelkű, élettel teli leányzót, hiszen itt van, és mindvégig itt is volt benne, csak ő túl sokáig megfeledkezett róla.
Mira nem akart tovább láthatatlan maradni, és ezzel a megnyugtató érzéssel a szívében végre mély álomba zuhant.
...és valahol, a felhők között az apja elmosolyodott és kacsintott.
irodalom, képzőművészet, lakberendezés...