Már a harmadik napja ült egyedül a bárpultnál óvatosan keresve néha a szemkontaktust, de mivel nem bátorítottam,  vagy elővett egy újságot vagy a telefonját nézegette. Mással soha nem beszélgetett. Mialatt ott volt megivott két kávét és egy korsó sört, aztán elment. Mindig ugyanúgy.

Azon az csendes, sőt inkább unalmas téli délutánon valahogy mégis megsajnáltam. Úgyis csak néhány diák szivárgott be a belső, kisebbik terembe, azok is inkább csak melegedni az ítéletidő elől, tehát túlságosan is ráértem. Látványosan elutasítónak meg amúgy sem szerettem volna látszani. - Najó - gondoltam - Akkor legyen! Beszélgessünk! - 

Eléje tettem a második kávéját, és rávillantottam a legellenállhatatlanabb mosolyom; némi engesztelés képpen.

- Hogy vagy Ralf? Hosszú időre eltűntél. Mi történt veled? - Olyan hálás pillantást vetett felém, hogy szinte elszégyelltem magam, amiért eddig nem voltam kíváncsi a mondandójára.

- Beteg voltam.

- Ezt nem tudtam, ne haragudj! Itt csak a szépséges japán hegedűművész barátnődről beszéltek az emberek, a betegségedről nem. És mi bajod volt? Már jól vagy?

- Igen. Most már megvagyok. Köszönöm. Sokáig dialízisre kellett járnom, aztán egy éve megműtöttek és kaptam új vesét,... de a barátnőmnek sok volt ez az egész cirkusz...., már rég nem vagyunk együtt.

- Hm...sajnálom. Nem lehetett könnyű - egy újabb bátorító mosolyt küldtem felé, hogy folytassa nyugodtan, meg úgysem tudtam ezekre a hírekre sok okosat mondani.

- Hát nem. Még most sem az. A betegséggel elvagyok, de ...nem  az igazi, így, egyedül. - és kényszeredetten mosolygott.

Elnéztem a markáns, férfias vonásait. Ilyen arccal lehetett volna lovas ezredes, szuperhős, de a nők bálványa mindenképpen, és most itt ül, és olyan gyámoltalan, mint egy kisgyerek. Bár emlékeztem,  annak idején mesélte, hogy a családjával sem tartja a kapcsolatot, mégis kicsit felbosszantott ez a hihetetlen önsajnálat.

- De hát mikor ment el, hogy még mindig így meg vagy zuhanva tőle?

- Lassan három éve lesz, ...de ennyire látszik?

- Az nem kifejezés!

- Igazad lehet. Még mindig szüntelen gyötrelmet jelent rágondolnom is. Éppúgy nem tudok megfeledkezni róla, mint egy fájós fogról.

- Várj! Tudod mit? Adom a söröd, aztán kiülök melléd a pulthoz. Úgy kényelmesebben tudlak hallgatni.

- Jó - sóhajtott fel. - Ez úgyis elég rázós történet. Rég nem találkoztunk,igaz? Most meg rád borítom az életem. De biztos nem untatlak vele?

- Nem. Dehogyis untatsz - mellé huppantan egy bárszékre, és tényleg komolyan is gondoltam, amit mondtam. Egészen ráhangolódtam, és különben is intelligens srác volt, attól nem féltem, hogy unni fogom. - Mesélj csak! Tudod, jó kis szerelmi történetekre a legjobb hallgatóság vagyok - és cinkosan rákacsintottam, hogy kicsit oldjam a zavarát, mert eléggé zavarban volt, ez tény. - Na, halljuk! És belekezdett.

- Tudom, szánalmas, de még ma is ő az első gondolatom, amikor fölébredek, az utolsó mielőtt elalszom, és napközben is minduntalan eszembe jut: Vajon most mit csinál, hol van? Beszélget emberekkel, akiket én nem ismerek, alszik az ágyban, amiben én is aludtam, és átölel valakit, aki nem én vagyok. Belémsajdul a fájdalom, ha a fényképét nézem, mégis megnézem minden nap, és újra meg újra megújuló kínt jelent. Hiába koncentrálok közben a hibáira, ezeket a vonásokat is vonzónak és különlegesnek találom, és ez, hogy ennyi idő elteltével még mindig halálosan felkavar és magával ragad, azt jelenti, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. A fizikai vonzalomnál sokkal erősebb kötelékkel kapcsolódom hozzá, és még évekig vergődhetek, sorvadozhatok a léleknek ebben a kátránytavában, mert a lényem legmélyebb zugában nem számít a józan ész. Ez az egész önkéntelen, reménytelen, és azt hiszem, már kényszeres. Olyan a vágyakozásom, mint egy makacs nátha, amely sokáig elhúzódik, hiába bízom abban, hogy bármelyik pillanatban elmúlhat, de igazság szerint félek is tőle, hogy egyszer elmúlik, ezért kapaszkodom mindenbe, ami rá emlékeztet. Újra meg újra lejátszom a kedvenc zenéit, olyankor úgy érzem, vele vagyok, és valami varázslatos telepátia révén a gondolataiba akarok férkőzni. Azt akarom, hogy ő is rám gondoljon.