Csak felejteni nem szabad....

Október 23. évente valami szorongató érzést ébreszt bennem, és ilyenkor mindig az apámra gondolok.
'56 eseményei hosszú időn keresztül meghatározták a családunk történetét, rengeteg fájdalmat és sérülést hagyva maguk után.

Anyám elbeszélései szerint az egész október 26-án, a mosonmagyaróvári sortűz napján kezdődött.
Apám, aki akkor a Kötöttárugyár egyik művezetője volt, a forradalmi hangulatban kiállt az izgatott tömeg elé, a munkatársai, a barátai elé, és mondott egy beszédet, de a tragédia innentől kezdve már feltartóztathatatlanul közeledett, és végül bekövetkezett a legrosszabb, eldördült a sortűz.

Aztán, ahogy a filmekből ismerhetitek a jelenetet, az egyik éjszaka megjelent a házunk előtt a nagy, fekete autó, és a bőrkabátosok az otthonunkba rontva apámat ismeretlen helyre hurcolták.
Ez a jelenet ezután még többször megismétlődött, mielőtt börtönbe vetették volna.

Jöttek, berontottak, elvitték, és apám másnap félholtra verve került haza. Ezek voltak a kihallgatások.
Pedig elszökhettek volna. Az ezt megelőző időszakban, a káosz és a tömeges emigráció idejében sokan jöttek hozzá figyelmeztetni, kérni, még a másik oldalról is.
-Rudi, meneküljetek! Jönni fognak érted. -
De Rudi maradt. Nem volt az az elfutós fajta, pedig minden lehetősége meg lett volna rá. A kitelepített családja az utat előkészítve várta Németországban...

Talán egyszer bővebben is írok ezekről a dolgokról, már csak a gyermekeim miatt is. Hiszen ők már nem ismerhették a nagyapjukat.
Szép, de sokkal nagyobb felkészülést igénylő feladat lenne, mint egy ilyen kis mesélés, mert a történelem iránti érdeklődésem finoman fogalmazva is inkább széleskörű, mint elmélyült,...de majd meglátom.

Csak felejteni nem szabad.

 

Ünnep előtt
(apámnak)

A gyertya ég.
Erőszak,
düh,
indulatok.
- Mindez miért? -
Kigyúlt hitek lángján
elégve
utánad 
csak a füst maradt.

Megosztás a facebookon