Szóval az írás és én, egy ilyen "se veled, se nélküled" kapcsolat, minden szívásával és szépségével együtt.
Szívás, mert érzem, hogy sosem elég jó, hogy lehet, mégis inkább hagyni kéne a francba az egészet, vagy legalábbis az irományaim mutogatását, de aztán a másik oldalon meg ott ez az óriási közlési vágy, ez a késztetés, ez a halvány reménysugár (nem röhög!), hogy hátha mégis van bennük valami kis spirituszka...
Nahát, ez az a dög érzés, ami nem engedi, hogy így legyen. Hogy hagyjam.
Kórisme: Totális önbizalomhiány túlkompenzálás, de ha valaki ezt az arcomba nyomja, simán letagadom!

Értitek? Meg tudjátok ezt érteni?
Ha nem, az se baj.
Azért én magyarázom tovább a bizonyítványom.

Van egy credo, egy irányvonal, amit kitűztem. Így hangzik:
" Bármiről írhatsz, csak könyörgöm, ne légy unalmas! 
Maradj szenvedélyes, de ne légy közönséges!"

Azokból különben is rengeteg van. Meg cinikusokból.
Én nem így szeretném csinálni, hanem nagyvonalúan.
Jó lenne, ha sikerülne finom iróniával írni! 
Megőrizni egy bizonyos eleganciát akkor is, ha éppen még bukdácsolok a vonatkozó névmások és az összetett mondatok között.
Aztán, hogy sikerül-e, az más kérdés.

Na. Ennyi volt.