Éjszakai morfondir vagy valami olyasmi...

Azt hiszem, a képzőművészet iránti rajongásomat is az apámnak köszönhetem.
Érdekes, de nem emlékszem rá, hogy őt valaha könyvvel a kezében láttam volna, pedig a családunkban mindenki olvasott.

Az is igaz, hogy annak ellenére, hogy én nem láttam vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy láttam volna olvasni, mégis művelt és érzékeny ember volt.
Például, mikor az elsők között felépült az utcában a házunk, de még nem volt neve sem ennek az utcának, apám javaslatára kapta egy XIX. századi Magyaróváron született festő nevét, Szále Jánosét.

Ő maga is festegetett valamikor, bár én már ezt sem láttam, csak halála után, anyám elbeszéléseiből tudtam meg, ahogy azt is, hogy a kép - egy havas, szürke, vízparti tájat ábrázoló festmény -, ami a nyaralónk egyik falán függött, apám alkotása volt.
Persze, hogy gyönyörűen rajzolt, azt tudtam. Kislányként egyszer megkértem, segítsen az egyik osztálytársam emlékkönyvébe valami szépet hátrahagyni.

Máig előttem van, ahogy elmélyülten fest, színez, megfeledkezve közben az időről és minden másról - még rólam is -, pedig én végig mellette könyököltem, és ámulattal figyeltem az átlényegülését. Sosem láttam azelőtt ilyen felszabadultnak, játékosnak, talán még boldognak is. Nagyon élvezte, abban biztos vagyok.
Az a kép akkor ott csodálatos lett, az én szememben mindenképpen. 

Nils Holgerssont ábrázolta, amint egy könyvön üldögél, és a lábát lógázza. Kezében egy hatalmas libatoll, mellette egy szintén hatalmas tintatartó, és a pöttöm alakot bevilágítja egy gyertya fénye.
Fejből csinálta, nem volt előtte minta, ahonnan lemásolta volna. Az egész lapot kitöltötte színekkel, nem maradt még egy milliméternyi fehér felület sem, és a felhordott, vastag réteg festéktől a papír fényesebb lett, és egy kicsit felkunkorodott.
Már nem emlékszem, ki volt az emlékkönyv tulajdonosa, de arra igen, mennyire meg akartam tartani magamnak ezt a rajzot.
Sajnos nem lehetett.

A szépség és a hétköznapi életnél fennköltebb dolgok iránti fogékonysága ellenére, apám mégis felhagyott mind az irodalommal, mind a festéssel. A dolgot utólag azzal magyarázom - persze tévedhetek, és az emlékek is csalókák -, hogy mire én megszülettem, addigra annyira felgyülemlett benne a keserűség a történelem folyamán elszenvedett fájdalmai miatt, hogy az évek múlásával a lelke egy részét hidegen hagyta már a fikció, a képzelődés. Énjének valóságtól elszakadt része addigra már közönyösebb lett. Megkeményedett.
Lányai művészeti ambícióit azonban mindvégig támogatta. Büszkén hordta a nővéreimet a kis hazánk különböző pontjain rendezett országos szavalóversenyekre, amelyeket ők aztán rendre meg is nyertek.
Nekem sajnos az ilyen fajta közös emlékekből már nem jutott, de kaptam tőle mást. Engem sokszor vitt el magával az erdőbe, és megtanította figyelni, csodálni, tisztelni a természetet, mert ő addigra már inkább a természethez, az állatvilághoz fordult.
Abban találta meg a békét, amire vágyott.
.....Hogy ezt a történetet most elmeséltem, annak oka, hogy ma Márton libájáról egyszerűen eszembe jutott Nils Holgersson libája, arról meg apám gyönyörű rajza, és szerettem volna ezt a számomra meghitt és varázslatos érzést, amit az emlék felidézése szerzett, marasztalni még egy kicsikét.
...hát csak ezért.

Megosztás a facebookon