Belépés FacebookkalKommentek
[ Ablak bezárása ]
A piros vászoncipőmre emlékszem.
Egyedül ülök a bordó kanapén, és a vadonatúj, piros vászoncipőm piros cipőfűzőjét bámulom, miközben próbálom kizárni a fejemből a szomszéd szobából átszűrődő hangokat.
Nem voltam hajlandó gyászruhát ölteni.
Nem akartam a halálra gondolni.
Csak dühöt éreztem, és valami hidegséget, mintha átfújt volna a bőrömön a szél, pedig a szobában ültem.
Emlékszem, hogy nem tudtak volna otthon tartani, ha nagyon akartak volna, akkor sem, mert attól a mély szomorúságtól nekem menekülni kellett,... de nem is nagyon akartak.
Anyám túl elfoglalt volt a vendégekkel, akik, mint a fekete varjak, ellepték a házat.
- Ne menj el! Ilyenkor nem illik. - Ennyire futotta tőle, bár azt hiszem, azért sem volt erélyesebb, mert kicsit sajnált, hogy pont a ballagásom napján kellett bekövetkeznie.
Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia!
Nem akartam igazságtalan lenni. Nem akartam ezt érezni, mégis ezt éreztem.
Nagyon nem akartam a halálra gondolni, arra meg főleg nem, amit egy héttel azelőtt apám a kórházban mondott nekem az utolsó rövid, világos pillanatában: - Kukkó! Megvárom, amíg befejezed az iskolát. -
...hát tényleg megvárta.
1984.május 11.
Fenn állok az emelvényen, mint minden ünnepélyen az iskola ügyeletes versmondójaként, és onnan jól rálátva a tömegre, keresem a hozzátartozóim arcát. Két nővérem itt van, anyámat azonban nem találom.
Ebben a pillanatban a szél hűvösen a ruhám alá fúj, mégsem érzem, hogy fáznék, éppúgy, ahogy fájdalmat sem érzek, csak ürességet. Csak éppen már tudom, hogy meghalt az apám.
Igaz, akkor jobban szerettem volna, ha nem így történik, de azóta mégis mindig büszkeséggel kevert boldogság tölt el, ha arra gondolok, hogy ennyire pontosan megérezte, hogy ennyire fontos voltam neki, és ettől a naptól fogva elkezdtem hinni abban, hogy ha valamire nincs ésszerű magyarázat, ha valamiről nem tudunk, vagy valamit elképzelni sem tudunk, mert annyira hihetetlennek tűnik, attól az a valami még nagyon is létezhet.
https://www.youtube.com/watch?v=xJOtaWyEzaI
Verset is írtam erről az érzésről...
Csipkeverő
Elszöktek tőlem a jó szavak,
támasz nélkül maradt
csipke lelkem reped,
szakad.
Szorgalmasan körbe jár,
dolgozik a tű,
az ár.
Csak a párna alatta,
jaj a párna
vérben áll.
irodalom, képzőművészet, lakberendezés...
Kedves "Napszerelmese"! Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, de nem túl gyakran nézek be ide, és főleg nem rendszeresen. Hogy mikor lettem túl a dolgon?....Nem tudnám megmondani, hiszen már annyira régen történt. Szívből kívánom neked, hogy az emlékeid mielőbb megszelidüljenek, és már ne fájdalommal töltsenek el, csak pusztán szeretettel! Addig is írj csak, és nem baj az, ha sírsz. A sírás is segít.
Köszönöm, hogy megosztottad velem!
Szia! Én megírtam a hat év történetét egy kis könyvecskébe. Akkor még élt a férjem. Most folytatni kéne egy második résszel, de nincs hozzá erőm. Amikor a blogomat írom, sokszor sírni kell. Annyira fájdalmas még. Te mikor lettél túl a dolgon? Tudom, Neked az apukád volt, én a férjemet veszítettem el.
A férjem februárban halt meg. Én is megpróbálom kiírni a fajdalmat. Egyenlőre csak ürességet érzek és mélységes fájdalmat. A lányom járt úgy, mint Te. Az apa megígérte, hogy megvárja a diplomát. Hat kemény évet küzdött, és amikor mondtuk neki, hogy meg van a nyelvvizsga is, egy így már mehet a diplomáért, egy
hétre rá meghalt.
Köszönöm szépen az olvasást és a kedves szavakat! Nekem jót tett, hogy leírtam. Az írás jó kis terápia minden lelki fájdalomra, szívből ajánlom mindenkinek. :)
nagyon szép, nagyon sajnálatos, nagyon hasonló az enyémhez :(