Ma lenne 94 éves az anyukám, ha élne. 
De hát él! Itt van köztünk folyamatosan. Például ma is felfedeztem a töltött paprika ízében. Mintha csak ő készítette volna..., és szinte alig telik el nap, hogy ne emlegetnénk valamiért, hogy ne építenénk szeretettel vegyes huncutsággal a beszélgetéseinkbe tipikus szófordulatait, amiktől annak idején valójában a hideg rázott,és amikkel úgy, de úgy fel tudott bosszantani.
Igen. Ma már előszeretettel használjuk ezeket mi is, miközben cinkosan összekacsintunk az én jó urammal.
Kettőjük között különben is valami különleges kapcsolat szövődött az évek során.
Néha még a féltékenység is megkörnyékezett, hogy az anyám jobban szereti a vejét, mint a tulajdon leányát.
Már nem neheztelek rá emiatt, és azért sem, amit gyerekként nehéz volt elfogadnom, hogy igazából mindenkit szeretett, mindenkivel törődött, mindenkinek adott, és én sokszor úgy éreztem, nekem emiatt kevesebb figyelem jutott.
Pedig nem így volt. Már megértettem, és főleg annak köszönhetően, hogy felismertem, mennyire hasonlítok rá.
Örököltem a hihetetlen életszeretetét, a küzdeni tudását, és ha ez pátosszal teltnek hangzik is, a szabad szellemét.
Hetven évesen még úgy felrántotta a szoknyáját, mint egy fiatal fruska. Felpattant egy barátunk motorjára, mert a srác megkérdezte tőle:
- Berta mama, elvigyem egy körre? - és Berta mama motorozott. Bukósisak nélkül.
És az is jellemző volt rá, ahogy az esküvőnk előtt oda állt az én leendő jó uram elé, és azt mondta:
- Jól nézz meg engem, fiam! Ilyen lesz a lányom is, ha megöregszik. Csak akkor vedd el, ha biztosan tudod, hogy egész életedben őt akarod. Nem hagyhatod cserben! -
Az anyám nem ismerte Kahlil Gibran szavait, én is csak a napokban olvastam, de ebben a szellemben cseperedtem, amiért nagyon hálás vagyok, és én is valami ilyesmi útravalót szerettem volna ösztönösen tovább adni a gyermekeimnek. 
Talán sikerült.
Csak remélni tudom, hogy ők is megbocsátják, hogy sosem voltam "minta anya", de igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani nekik.
Büszke vagyok mindkettőjükre, még akkor is, ha az ember néha bánt, önkéntelenül is.
Amikor kicsik voltak, rengeteget dolgoztam, sokszor napokig nem is láttak. Nem voltam jelen az életükben, és emiatt örök lelkifurdalásom van, volt,és azóta sem múlik.
De már felnőttek, és hogy a későbbiekben milyen íj válik belőlük, az rajtuk áll.

Khalil Gibran: Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek

A Gyermekeitek — nem a Ti Gyermekeitek.
Fiai és lányai ők az önmagát megörökítő Életnek.
Ők általatok, ám nem belőletek jönnek.
És jóllehet veletek vannak, nem a ti tulajdonotok ők. Szeretetet adhattok nekik, de nem az elgondolásaitokat,
Mert nekik megvannak az ő saját gondolataik.

És testüknek otthont adhattok, de nem a lelküknek,
mert a lelkük a Jövendő Házában van otthon,
Ahová Ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Igyekezhettek hozzájuk hasonulni, de ne akarjátok őket
Magatokhoz hasonlóvá tenni.
Mert az Élet nem halad visszafelé és nem köt egyezséget a Tegnappal.
Ti vagytok az Íj, melyből gyermekeiteket —
Élő nyilakat — röpíti a messzeségbe
Az Íjász, aki látja a Célt a végtelen ösvényein túl.
S meghajlítja ereje hatalmával a Húrt,
Hogy gyorsan és messzire szálljanak a nyilai…
Ti pedig nyugodjatok bele boldogan, hogy az Íjász meghajlítja az Íjat,
Mert miként szereti a nyilat, amit kirepít,
Akként kedveli ő az Íjat is, ha szilárd és megbízható.

Megosztás a facebookon