A felhők valami földöntúli lázban égtek, ahogy a Nap utolsó sugaraival még áterőlködte magát rajtuk.
Az égbolt izzása idelent szinte tapinthatóvá vált. Csodálatos, ég alatti időtlen pillanat.
Még ott bujkált benne a nyári meleg, amit a terasz kőkockái nappal magukba szívtak, és most finoman bizsergette érintésük meztelen talpam, de a levegőben már megéreztem a szeptember illatát.
Hirtelen csapott meg, valahonnan nagyon mélyről, talán a föld mélyéből ért hozzám, hiszen ilyenkor még nincs ázott avar, nem lebegnek lusta párák a gyep felett, mégis tudod, hogy végképp elmúlt a nyár.
Földes és enyhén édeskés illat volt. A fáról frissen szedett szilva örömteli zamatát juttatta eszembe, és hangok, érzések, emlékek kavalkádját hozta magával, meg egy kis adag melankóliát....

Akkor is szeptember volt, és egy csóktól úgy éreztem magam, mintha zuhantam volna. 
Megszűnt körülöttem a külvilág és színeket láttam, őszi színeket, málnapirosat, szederkéket, csipkebogyósárgát, miközben mellkasomban, a szívem táján izgalmas titkok méhkasa zümmögött.

Most újra eszembe jutott ez a csók, és könnyűnek éreztem magam tőle, mintha megszabadultam volna az eltelt évek során át cipelt nehézségektől, csalódásoktól, keserűségektől.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és átjárt a tudat, hogy jó helyen vagyok, hogy jó ez így, hogy minden szeptemberben megtalálom a szépséget, hogy csodálatos a naplemente, hogy egészséges vagyok, és hogy mindezekért hálás lehetek.
Hogy az is vagyok.

https://www.youtube.com/watch?v=ZEMCeymW1Ow