Különös este volt a szombati.

Jólestek az ölelések.

Annak ellenére, hogy a két legfontosabb szeretetnyelvem a "dicsérő szavak" és a "testi érintés", mégis nehezemre esik fontos és nem fontos pillanatokban egyaránt megtalálnom az odaillő kifejezéseket. Az pedig pláne nem jellemző rám, hogy a szeretteimen kívül túlzottan ölelgetném az embereket, és  akkor most nagyon finoman fogalmaztam.

Tegnap valahogy mégis könnyen ment.

Köszönöm nektek, Ági, Margit, Zita, Zsuzsi, Éva,Kati! Köszönöm a kedves fogadtatást és a bókokat!

Nem tudhatjátok (még én sem tudtam), de nagy szükségem volt ezekre az impulzusokra, és aztán arra is, amit kicsivel később szintén megkaptam Somáék előadásától.

Tetszett a műsor. Kedvelem azt az alternatívba hajló jazz muzsikát, amit hoztak nekünk, de még inkább a fesztelen, személyes hangulatú előadásmód ragadott magával. Két hiteles, önazonos embert láttam, akik remekül szórakoztak, miközben adtak. Profik, de őszinték. Nem éreztem benne semmi erőlködést, mesterkéltséget, csak felszabadultságot, örömet, tiszteletet és elfogadást.

Ám a lényeg, a mondatok, amikre szükségem volt, és amiket nem tudok pontosan idézni, de felkötöm a gatyám, és megpróbálok majd körülírni, szóval azok a mondatok nagyon megerősítettek benne, hogy jó úton járok.  Ezért kellett odamennem és meghallgatnom őket.

Hú, ...innentől kezdve lehet, hogy túl lila dolgokat fogok írni, úgyhogy aki nem vevő rá, itt nyugodtan hagyja is abba az olvasást, mert sorsról meg szabad akaratról fogok értekezni kérem szépen. Én. Szóval lesz szükség némi tűrőképességre. (Nem ám! Mármint nem fogok értekezni. De mindegy.)

Az egyik vesszőparipám -  és szándékom szerint erről szól a blogom is és a "fészbukos" ténykedésem is - , hogy igen, szembe kell nézni az átélt rossz dolgokkal, az esetleges traumákkal. Világos, hogy fel kell dolgozni őket, és rengeteg technika létezik rá, hogy ezt megtegyük, DE!....

Szerintem, ami igazán segít és átlendít a nehéz helyzeteken, az az, ha a jóra, a pillanatra, a jelenre koncentrálunk. 

A kárfelmérés nálam azzal szokott kezdődni, hogy felteszem magamnak a következő kérdéseket: "Na, Margit! Mi a legrosszabb, ami ezután következhet?"

"Mitől félsz leginkább?"

...és a kedvencem:

Mi az, ami megbénít, és nem engedi, hogy az a csodálatos, egyedülálló, különleges, utolérhetetlen, FELNŐTT nő legyél, aki olyan magával ragadóan tud inspirálni , lelkesíteni másokat, hogy legszívesebben néha még magam is követném magam.

Bizony. Az erő velem van. Számtalan visszaigazolást kaptam már erről az életem során, csak sajnos gyakran elfelejtem.

Piszkosul neki tudok keseredni ugyanis.

A múltkor is álltam a mosogató előtt, pucoltam a sárgarépát a borsóleveshez, és csak bőgtem. Hirtelen annyi, de annyi sírnivalóm akadt, hogy csak úgy ömlött a könnyem. Röstellem, igazán, de még az is eszembe ötlött, hogy legjobb lenne meghalni a francba. Kialudni, mint a gyertyaláng. Semmit nem érezni.

De aztán arra gondoltam, hogy az emberek a legritkább esetben halnak meg sárgarépa pucolás közben, a mosogató előtt állva, így hát mindjárt korrigáltam is a gondolataimat. Még mindig éreztem a fájdalmat. Meg tudtam volna mondani hol van, milyen hosszú és széles a keresztvas a mellkasomban, amitől alig jutok levegőhöz, de azt is tudtam, micsoda nevetséges ez a helyzet, hogy az én gondjaim milyen pitiáner ügyek másokéhoz képest, és főleg azt, hogy el fog múlni. Csak vegyük szépen egyiket a másik után! Sorjában.

Nem elég eldönteni, hogy mától minden másképp lesz, mert ez egy folyamat, és azt sem tartom bajnak, ha néha elgyengülünk közben, és naná, hogy van olyan, amikor hiába szeretnénk eszeveszetten valamit, mégsem kapjuk meg, mert lehet, hogy még nem vagyunk rá készen. (Azért ez már elég lilás, nem?)

Bizonyára szerencsés vagyok, hogy viszonylag könnyen megbeszélem magammal az elgyengüléseimet, talán valóban ez is alkati kérdés. Nem állítom, hogy ez a recept, és mindenkinek beválik. Inkább csak egy kipróbálásra érdemes ajánlatnak szánom. Nyakon csípni a negatív gondolatot, és zsupsz, gyorsan lecserélni valami jóra, vagy viccesre. Ennyi.

Mert egy dologban viszont teljesen biztos vagyok. Senki nem akar egy neurotikus, nyavalygó, házsártos nővel együtt élni. A férfi akkor boldog, ha a nő boldog. Ez fix. Úgyhogy tegyük magunkat boldoggá, Hölgyeim! A magunk és az Urak örömére, és ne a pasiktól várjuk a csodát! Találjuk meg az örömeinket, gyűjtsük az élményeket! Minden nap. Bármit, amitől jobb kedvünk lesz, és ne felejtsük el ezeket! Hiszem, hogy ez tanulható.

És tudjátok, nagyon klassz érzés, mikor az én jó uram így szól:

"Margitom! Akármilyen dilló vagy néha, és csinálod meg írod a hülyeségeidet, osztod az észt, amiért legszívesebben kitekerném azt a vékony nyakad, mert már olyan sovány vagy, mint egy "pucútt nyúl", úgyhogy egyél nekem! ..., de soha nem kívánhattam volna jobb társat, feleséget magamnak."

Legyen ez a végszó!

Megosztás a facebookon