Alkonyodott.
A teraszon üldögéltem, és a kora őszi naplementében gyönyörködtem.

Megosztás a facebookon

"Tűzzománcként égett arcomra a fájdalom."
  Ezt egy versben olvasta, és pont így érezte magát. Szerette a verseket, mert el lehetett mondani velük az elmondhatatlant, és a líra enyhített az elhallgatott vívódásain. Éjszakánként a számítógép előtt ült, és olvasott. 

 Ma különben is pocsékul indult a napja. Reggel, munkába menet meglátta őket együtt. Pont az orra előtt fordult be a sarkon a fekete kis autó. A férfi a lány felé hajolva nagyon magyarázott valamit, a lány jobb könyökét az ablaknak támasztotta, és kézfejével eltakarta a száját. Mereven, előre nézve hallgatta.
- Talán ő meg nem akart kimondani valamit? -
De ez a gondolat csak később futott át az agyán, mert akkor ott, mintha hasba rúgták volna. A fájdalom a gyomrát átfordította, mint egy palacsintát, és mérgező tűzijáték robbant az agyában.
- A jó, büdös francba! Mikor fog már elmúlni végre? Ez rosszabb, mint a gyász. Lófaszt gyógyít az idő! -
Káromkodott, pedig nem volt jellemző rá, és kitört belőle a zokogás, pedig ez sem volt rá jellemző. Egészen rosszul lett.

Ezt a gyász dolgot is olvasta valahol. Állítólag a régiek megfigyelték -mert nekik még volt idejük ilyesmiket megfigyelni -, hogy 1 év kell ahhoz, hogy a psziché képes legyen feldolgozni a hiányt és az önsajnálatot.

 Az igazság az, hogy leginkább tényleg magát sajnálta, amiért olyan sokáig hitt valamiben, ami nem is létezett. A sírás luxusát viszont csak akkor engedélyezte rövid időre, amikor teljesen egyedül volt, többnyire éppen vezetés közben, bár ezt a keserves zokogást meglepőnek, és ennyi idő elteltével felettébb túlzásnak találta. Már csak azért is, mert alig látott a könnyeitől. Meg kellet állnia, hogy egy kicsit lecsillapodjon, ugyanis meghalni már nem akart.
- Na, ezen a fázison legalább túl vagyok. - gondolta, nem nélkülözve némi öniróniát.

Néhány hónapja viszont borzasztóan kicsúszott a lába alól a talaj. Annyira megviselte a váratlan szeretetmegvonás, hogy fizikailag is összeomlott, és még utána sokáig feketében járt volna legszívesebben, hogy mindenki lássa, milyen sebezhető, milyen törékeny.
Agyára mentek az elengedésről szóló bugyuta idézetek a közösségi oldalon, valószínűleg azért, mert tisztában volt vele, hogy ezt kell tennie, nincs más esélye, különben hamarosan gyomorfekélyben fog megdögleni.

Valamikor emésztő, kétségbeesett szenvedéllyel szerette ezt a férfit, de ennek vége.

Az egy másik nő oldalán most boldog, és neki örülnie kell a boldogságának, hiszen még mindig szereti. Csak máshogy. Legalábbis ezt próbálja elhitetni magával.

Az álmairól már lemondott, és valahol a szíve mélyén megértette a döntését, ezért nem is tudott rá haragudni, ám ezt a teljes elutasítást, ezt a semmivé válást átkozott nehéz volt elfogadnia. 

Amúgy mindig afféle "jó lány" volt, mindenkit megértett.
Néha szinte már kaméleonnak érezte magát, akit ha ledobnak valahol, rögtön fölveszi, hogyan kell azon a helyen létezni. Általában nem esett nehezére mosolygósnak, derűsnek, optimistának lenni, és nem csak azért volt ilyen, mert ezt várták tőle. Az alaptermészetéhez tartozott, de egyben védekezésre is használta. Egyszerűbb volt "jó lánynak" lenni, mert a kedvesség mögött túlzott érzékenység rejtőzött.

Nagyon hiányzott neki a férfi. Hiányzott a hangja, a józansága, a humora. Még az időnként feltörő arroganciáját is szerette - magában mosolygott rajta -, amikor meg néha kisfiúsan félszeggé vált, hát attól egyenesen elolvadt.
És a szeretkezéseik! Olyan tisztán emlékezett rájuk, mint az álmokra, amelyek egész nap elkísérik az embert, tisztán és erőteljesen a rá következő homályos és bizonytalan események között. A szerelme minden érintése, mozdulata gyönyörűséget szerzett neki, és ez az érzés még mindig olyan valóságosnak tűnt, maga az életelixír, soha el nem felejthető volt számára.

Kicsit elidőzött most az emlékeinél, kicsit hagyta magát, és újra elábrándozott, de legtöbbször azért már úgy gondolt a történtekre, mint egy néha mámorító, néha gyötrelmes tapasztalatra, ami valahogy mégis nyomatékot adott az életének.
-Na jó, ebből elég! - szedte össze magát hirtelen, és belenézett a visszapillantó tükörbe. - Úr Isten! Szörnyen festek. - Gyorsan letörölte a könnyeit, kapkodva bepúderezte az orrát, szájfényt kent fel az ajkára. Igyekezett eltüntetni a sírás nyomait.
- Jól van, öreglány. Majd máskor folytathatod, ha ilyen ütődött vagy, de most ne drámázz! Húzz bele, mert el fogsz késni! -
Hogy a lelkében még mindig dúló indulatokon enyhítsen, mosolyt erőltetett az arcára.
- Azzá válunk, aminek látszunk, úgyhogy ma eljátszom a boldog, kiegyensúlyozott nő szerepét. A fenébe is! Nem hagyhatom, hogy kifolyjon az élet az ujjaim közül!...Aztán holnap úgyis újra jobb lesz. A holnap mindig egy kicsit könnyebb. 
Megnyugtatták ezek a közhelyek, és egy pillanatra máris boldoggá tette az újra felbukkanó ismerős, erőt adó érzés, hogy bármit képes legyőzni.
Bármit. 

Megosztás a facebookon

https://www.youtube.com/watch?v=HOzcMzCaFWo

https://www.youtube.com/watch?v=jEGSc4kXt1w&list=PLT_Rvk7JRZnKAunSdBiXCiRvtVGAKFnCg

https://www.youtube.com/watch?v=W5GDt_BUjNA&list=PLT_Rvk7JRZnKAunSdBiXCiRvtVGAKFnCg&index=5

 

Már régóta olyan üres volt az élete, mint az asztalon heverő szottyadt kolbászos zsemle, amiből az előbb ette ki a kolbászt.

Egyedül élt, és már nagyon nem akart tovább egyedül élni. Eddig nem tudta kit keres, de azt tudta, hogy majd csak akkor tudja meg, ha megtalálta.

Ebből a népmesébe illő - van is meg nincs is, hoztam is meg nem is, adok is meg nem is - kapcsolatból, ami a napjait összetartó rutin mellett  azért némi illúziót is csempészett üres óráiba, egyszerűen elege lett. Pedig valamikor meghalt volna ezért a nőért, annyira szerette, de az idő telt, és a nő nem hagyta el érte a férjét, nem lépett, ő meg már abban sem volt biztos, hogy akarná-e még ezt egyáltalán.

Aztán tegnap teljesen váratlanul felbukkant az a lány, és a gondolataiba férkőzött. Kíváncsi lett rá. Érezte, hogy valami változás történt, valami elindult a sejtjeiben, a zsigereiben, és jólérezte magát tőle. Meg kellett találnia. Megjegyezte a nevét, úgyhogy bekapcsolta a laptopját és rákeresett.

Abban a pillanatban, ahogy meglátta a képét, egy szúrást érzett a gyomrában, és erős izgatottság lett úrrá rajta. Tudta, hogy ő lesz az. Ő az, akire várt.

Máskor is megnézte a szép lányokat, némelyiket meg is kívánta, de valójában legtöbbször hidegen hagyták. Sosem volt nőcsábász típus, pedig megtehette volna, hogy habzsolja a csajokat. Ötven éves elmúlt, de remek formában van. Az a fajta pasi, akinek igazán jól áll a tisztes, őszes halánték. A rendszeres sportnak köszönhetően pedig a baráti tivornyázások sem hagytak rajta különösebb nyomokat. Még mindig átkozottul jóképű, és tudja is magáról, hogy az.

Nézte a fotót, és kiszáradt a szája.

Felállt és a konyhapulton álló palackból töltött magának egy pohár vizet. Az előző napi ivászatra fogta a rátörő szomjúságot, mert még nem akarta teljesen átadni magát ennek a rég tapasztalt érzésnek, ami kezdett szétáradni a belsejében.

Úgy döntött vár még egy napot, mielőtt a neten megszólítaná a lányt, és különben is, előbb még le kell zárnia ezt a régi ügyet. Úgy tisztességes. Lelkiismeret furdalásnak nyoma sem volt benne. Ő mindig tiszta lapokkal játszott.

Úgy határozott, gyorsan és kíméletlenül közli a tényt, hogy vége. Tisztában volt vele, mekkora fájdalmat fog  okozni, de már nem akart ezzel foglalkozni. Ezt már annyiszor végigcsinálták. Most nem fog belemenni. Inkább haragudjon rá a másik, talán könnyebb is lesz úgy elviselnie. Különben is, ő már többször akart szakítani, de a nő valahogy mégis mindig újra elérte, hogy ne tudjon elszakadni tőle. Bár őszintén szólva, nagyon kedvelte a társaságát. Sokszor felvidították az sms-ezéseik, miközben a munkahelyén gályázott és a halálba kívánta az egész műhelyt, úgy ahogy van. És persze vonzódott hozzá, kívánta is. Jó volt vele a szex. Odaadó, érzéki szeretőnek bizonyult, de már csaknem egy éve a levelezésen és néhány csókon kívül nem volt több köztük.

Ezért is meg fogja érteni. Fájni fog, de megérti.

Gondolatmenetéből hirtelen a mobilja csörgése zökkentette ki. A haverja volt, akivel tegnap hajnalig együtt ittak.

- Helló!

-Helló, te marha állat! Tudod, te mit műveltél? Mi a francnak kellett nyilvánosan lesmárolnod tegnap a csajt?  Normális vagy? Tele volt ismerősökkel a hely!

-Na menj a francba! Először is, csak halvány emlékeim vannak a tegnapról, másodszor, a smárhoz is két ember kell, harmadszor meg semmi közöd hozzá! Elmész te a picsába! Hagyj engem békén! Fogalmad sincs semmiről! - és kinyomta a telefont.

Állati dühös lett.

Tényleg alig emlékezett, vagy inkább nem akart emlékezni. Ez most nem hiányzott. Mindegy. Akkor is befejezi.

Gyorsan lecsapta a laptop tetejét is, és elment zuhanyozni.

Ahogy zubogott a testére a forró víz, szép lassan lecsillapodott. Tudta, hogy jól döntött. Miután kilépett a fürdőből bekapcsolta a hálószobában a CD-lejátszót. Bognár Szilvia lágy, érzelmes hangjára vágyott. Mindig ellazította, gyönyörű helyekre repítette a képzeletét a népzene, ezek a szép, ősi dallamok. Ilyenkor látta maga előtt az erdélyi havasokat vagy a Szilágyság lankáit. Az ott élő, egyszerű emberek lelki tisztaságához vonzódott, és ezek a helyek jelképezték számára a legfontosabb értékeket, a tisztességet, a tradíciót, a hűséget, a szabadságot, talán az egész hazát is. 

Az ágyban fekve még egyszer eszébe jutott, hogy nem kéne így lennie,... ha megszülethetett volna valamikor a közös gyermekük. Akkor nem kéne minden szálat elvágnia, akkor kapcsolatban maradhatnának, akkor barátok lehetnének..., de gyorsan elhessegette magától az egészet. Szabadulni akart. Az új lányra akart gondolni, a fiatalságára, a mosolyára, a bőrére, a feszes, ruganyos testére.

Holnap. Holnap majd mindent lerendez. Holnap kezdődik az élet.

És álmodni kezdett. 

 

Megosztás a facebookon

 Jó reggelt nyár! Jó reggelt szabadság!

Az eredeti terv Velence volt, mivel a város egy köpésre található a foglalt a szállásunktól, de 600 fok árnyékban nem kedvezett a városnézésnek, úgyhogy életbe léptettük a "B" verziót.
Ez pediglen abból állott, hogy csak élveztük a tenger felől érkező sós fuvallatokat, habtestünket tarajos hullámokkal csiklandoztattuk, és henteregtünk a finom homokban. 
Testmozgásnak kagylót gyűjtöttünk a puha fövenyen...helyett..
Jó, ilyen is volt, de többnyire inkább elsétáltunk az árnyékos, parti kocsmáig, és ott kis súlyokkal szálkásítottuk karizmainkat, miközben gyönyörködtünk a deres pohár és a gyönygyöző serital látványában, valamint a percről percre változó fényekben a végtelen horizonton, ott ahol a tenger és az ég összeér... 
(Én még a szép olasz fiúkban is gyönyörködtem, de ez maradjon köztünk!)

Szóval jó kis villámnyaralást rittyentettünk, és most már ugyan itthon, de még mindig tobzódom a nyár nyújtotta örömökben. 

József Attila: NYÁR

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Nagyon-nagyon szeretem ezt a verset. Ez az én dúdolóm. Talán a ritmus miatt, talán a feszessége miatt, talán a szavak szenvedélyessége miatt, nem tudom, de itt dobol bennem minden sora, és élvezem az érzést.
Futás közben, így nyaranta sokszor szoktam mondogatni, néha még hangosan is, nem csak magamban.
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hangyás lennék. Ne tessék rögtön előítélkezni!
Mondjuk inkább azt, hogy olyankor tisztítom az aurám - ez a spiri barátnőm véleménye, és nekem határozottan tetszik a dolog -, miközben a széllel, az éggel, a felhőkkel és a ringó gabonatáblákkal beszélgetek. 
A bányatóban való meztelen fürdőzést már nem is említeném, ha nem az lenne végül a csúcspont! De az.
Bár igazából mindenki azt gondol, amit akar, 
én olyankor szabad vagyok, kedves barátaim, ez a nagy helyzet. Mondhatnám : boldog.
Mondom is. :)

Megosztás a facebookon

Különös este volt a szombati.

Jólestek az ölelések.

Annak ellenére, hogy a két legfontosabb szeretetnyelvem a "dicsérő szavak" és a "testi érintés", mégis nehezemre esik fontos és nem fontos pillanatokban egyaránt megtalálnom az odaillő kifejezéseket. Az pedig pláne nem jellemző rám, hogy a szeretteimen kívül túlzottan ölelgetném az embereket, és  akkor most nagyon finoman fogalmaztam.

Tegnap valahogy mégis könnyen ment.

Köszönöm nektek, Ági, Margit, Zita, Zsuzsi, Éva,Kati! Köszönöm a kedves fogadtatást és a bókokat!

Nem tudhatjátok (még én sem tudtam), de nagy szükségem volt ezekre az impulzusokra, és aztán arra is, amit kicsivel később szintén megkaptam Somáék előadásától.

Tetszett a műsor. Kedvelem azt az alternatívba hajló jazz muzsikát, amit hoztak nekünk, de még inkább a fesztelen, személyes hangulatú előadásmód ragadott magával. Két hiteles, önazonos embert láttam, akik remekül szórakoztak, miközben adtak. Profik, de őszinték. Nem éreztem benne semmi erőlködést, mesterkéltséget, csak felszabadultságot, örömet, tiszteletet és elfogadást.

Ám a lényeg, a mondatok, amikre szükségem volt, és amiket nem tudok pontosan idézni, de felkötöm a gatyám, és megpróbálok majd körülírni, szóval azok a mondatok nagyon megerősítettek benne, hogy jó úton járok.  Ezért kellett odamennem és meghallgatnom őket.

Hú, ...innentől kezdve lehet, hogy túl lila dolgokat fogok írni, úgyhogy aki nem vevő rá, itt nyugodtan hagyja is abba az olvasást, mert sorsról meg szabad akaratról fogok értekezni kérem szépen. Én. Szóval lesz szükség némi tűrőképességre. (Nem ám! Mármint nem fogok értekezni. De mindegy.)

Az egyik vesszőparipám -  és szándékom szerint erről szól a blogom is és a "fészbukos" ténykedésem is - , hogy igen, szembe kell nézni az átélt rossz dolgokkal, az esetleges traumákkal. Világos, hogy fel kell dolgozni őket, és rengeteg technika létezik rá, hogy ezt megtegyük, DE!....

Szerintem, ami igazán segít és átlendít a nehéz helyzeteken, az az, ha a jóra, a pillanatra, a jelenre koncentrálunk. 

A kárfelmérés nálam azzal szokott kezdődni, hogy felteszem magamnak a következő kérdéseket: "Na, Margit! Mi a legrosszabb, ami ezután következhet?"

"Mitől félsz leginkább?"

...és a kedvencem:

Mi az, ami megbénít, és nem engedi, hogy az a csodálatos, egyedülálló, különleges, utolérhetetlen, FELNŐTT nő legyél, aki olyan magával ragadóan tud inspirálni , lelkesíteni másokat, hogy legszívesebben néha még magam is követném magam.

Bizony. Az erő velem van. Számtalan visszaigazolást kaptam már erről az életem során, csak sajnos gyakran elfelejtem.

Piszkosul neki tudok keseredni ugyanis.

A múltkor is álltam a mosogató előtt, pucoltam a sárgarépát a borsóleveshez, és csak bőgtem. Hirtelen annyi, de annyi sírnivalóm akadt, hogy csak úgy ömlött a könnyem. Röstellem, igazán, de még az is eszembe ötlött, hogy legjobb lenne meghalni a francba. Kialudni, mint a gyertyaláng. Semmit nem érezni.

De aztán arra gondoltam, hogy az emberek a legritkább esetben halnak meg sárgarépa pucolás közben, a mosogató előtt állva, így hát mindjárt korrigáltam is a gondolataimat. Még mindig éreztem a fájdalmat. Meg tudtam volna mondani hol van, milyen hosszú és széles a keresztvas a mellkasomban, amitől alig jutok levegőhöz, de azt is tudtam, micsoda nevetséges ez a helyzet, hogy az én gondjaim milyen pitiáner ügyek másokéhoz képest, és főleg azt, hogy el fog múlni. Csak vegyük szépen egyiket a másik után! Sorjában.

Nem elég eldönteni, hogy mától minden másképp lesz, mert ez egy folyamat, és azt sem tartom bajnak, ha néha elgyengülünk közben, és naná, hogy van olyan, amikor hiába szeretnénk eszeveszetten valamit, mégsem kapjuk meg, mert lehet, hogy még nem vagyunk rá készen. (Azért ez már elég lilás, nem?)

Bizonyára szerencsés vagyok, hogy viszonylag könnyen megbeszélem magammal az elgyengüléseimet, talán valóban ez is alkati kérdés. Nem állítom, hogy ez a recept, és mindenkinek beválik. Inkább csak egy kipróbálásra érdemes ajánlatnak szánom. Nyakon csípni a negatív gondolatot, és zsupsz, gyorsan lecserélni valami jóra, vagy viccesre. Ennyi.

Mert egy dologban viszont teljesen biztos vagyok. Senki nem akar egy neurotikus, nyavalygó, házsártos nővel együtt élni. A férfi akkor boldog, ha a nő boldog. Ez fix. Úgyhogy tegyük magunkat boldoggá, Hölgyeim! A magunk és az Urak örömére, és ne a pasiktól várjuk a csodát! Találjuk meg az örömeinket, gyűjtsük az élményeket! Minden nap. Bármit, amitől jobb kedvünk lesz, és ne felejtsük el ezeket! Hiszem, hogy ez tanulható.

És tudjátok, nagyon klassz érzés, mikor az én jó uram így szól:

"Margitom! Akármilyen dilló vagy néha, és csinálod meg írod a hülyeségeidet, osztod az észt, amiért legszívesebben kitekerném azt a vékony nyakad, mert már olyan sovány vagy, mint egy "pucútt nyúl", úgyhogy egyél nekem! ..., de soha nem kívánhattam volna jobb társat, feleséget magamnak."

Legyen ez a végszó!

Megosztás a facebookon

Most ez foglalkoztat leginkább, bocsika!
Szerintem a kutyát nem érdekli, de nekem csak úgy nyüzsögnek a "tarka lepke, kis mese" féle gondolatok az agyamban, úgyhogy meg kell szabadulnom tőlük.
Kész, passz, kiszórom a világhálóra, mert a fiókom már nem bírja a terhelést. Egyszerűen dugig van.

Megosztás a facebookon