Hajaj...

Kedves Gyerekek!

Ma mesét mondok nektek.
...és valószínűleg szentségtörést követek el, hogy pont Ady születésnapján engedek a kísértésnek, és veszem elő egy régi, őskövületnek számító versemet, de ma sajnos ilyenem van.
Kivonulós.
Borzasztóan szentimentális. 
Keblemre Rousseu! 
Repülj én kicsi pónim, rózsaszín pegazus unikornisom!

Persze, azért Adyt nem hagyom ki, mert nagyon szeretem, de ha róla írnék, az olyan lenne, mintha Kuka törpe írna Góliátról. Jobban jár mindenki, ha csak ide posztolom néhány csodálatos versét. :)

https://www.youtube.com/watch?v=HX_8uRZPQY8

https://www.youtube.com/watch?v=rC74aFQ0pUw

https://www.youtube.com/watch?v=Jwt1vhCKe_g


A félreértések elkerülése végett, én egy nagyon vidám, optimista ember vagyok, de néha elkap egy finom melankólia, amit ma fogjunk rá pl. erre a ködös, levélhullatós időjárásra!
Jobb ötlet sajnos nem jut eszembe, hogy mitől kerülök időről időre ebbe a kissé nyúlós állapotba, de az igazság az, hogy egyáltalán nem is bánom, hogy belekerülök.
A művészet abban rejlik, hogy miután jól kitocsogtam magam eme kicsit önsajnáló, szomorkás, az elmúlás aromáját beszippantó(én kérek elnézést!) zustándban, megrázom magam, és már volt-nincs, el is illant, ahogy jött. 
Ma például itt a gép előtt, az első és második kávé közötti rövid szünetben tört rám...., hát akkor Isten hozta! :)

Tanmese

Menni kell.
Levegőt venni,
látni,
lépni kell.

Néha köpni,
aztán
mosolyogni kell.

Sírni kell,
magam mögött hagyni,
megbocsátani,
elengedni kell.

Nincs mese,
élni kell.

Miért is?

És az is van, hogy akár tetszik, akár nem....KEZDŐŐŐŐDIK!!!! :)

Idén megfogadtam, hogy nem veszek semmi új dekorációt, még egy nyamvadt szalagot sem, mert már Dunát lehet rekeszteni a pincében kreatív rendben (ez a kupi szinonímája) tornyosuló sok kacattal.
A túlságosan csilli-villi meg úgysem az én stílusom, úgyhogy a jelszó: 
Csak természetesen!... abból ami van.

Lenyomatok 4.

Ma lenne 94 éves az anyukám, ha élne. 
De hát él! Itt van köztünk folyamatosan. Például ma is felfedeztem a töltött paprika ízében. Mintha csak ő készítette volna..., és szinte alig telik el nap, hogy ne emlegetnénk valamiért, hogy ne építenénk szeretettel vegyes huncutsággal a beszélgetéseinkbe tipikus szófordulatait, amiktől annak idején valójában a hideg rázott,és amikkel úgy, de úgy fel tudott bosszantani.
Igen. Ma már előszeretettel használjuk ezeket mi is, miközben cinkosan összekacsintunk az én jó urammal.
Kettőjük között különben is valami különleges kapcsolat szövődött az évek során.
Néha még a féltékenység is megkörnyékezett, hogy az anyám jobban szereti a vejét, mint a tulajdon leányát.
Már nem neheztelek rá emiatt, és azért sem, amit gyerekként nehéz volt elfogadnom, hogy igazából mindenkit szeretett, mindenkivel törődött, mindenkinek adott, és én sokszor úgy éreztem, nekem emiatt kevesebb figyelem jutott.
Pedig nem így volt. Már megértettem, és főleg annak köszönhetően, hogy felismertem, mennyire hasonlítok rá.
Örököltem a hihetetlen életszeretetét, a küzdeni tudását, és ha ez pátosszal teltnek hangzik is, a szabad szellemét.
Hetven évesen még úgy felrántotta a szoknyáját, mint egy fiatal fruska. Felpattant egy barátunk motorjára, mert a srác megkérdezte tőle:
- Berta mama, elvigyem egy körre? - és Berta mama motorozott. Bukósisak nélkül.
És az is jellemző volt rá, ahogy az esküvőnk előtt oda állt az én leendő jó uram elé, és azt mondta:
- Jól nézz meg engem, fiam! Ilyen lesz a lányom is, ha megöregszik. Csak akkor vedd el, ha biztosan tudod, hogy egész életedben őt akarod. Nem hagyhatod cserben! -
Az anyám nem ismerte Kahlil Gibran szavait, én is csak a napokban olvastam, de ebben a szellemben cseperedtem, amiért nagyon hálás vagyok, és én is valami ilyesmi útravalót szerettem volna ösztönösen tovább adni a gyermekeimnek. 
Talán sikerült.
Csak remélni tudom, hogy ők is megbocsátják, hogy sosem voltam "minta anya", de igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani nekik.
Büszke vagyok mindkettőjükre, még akkor is, ha az ember néha bánt, önkéntelenül is.
Amikor kicsik voltak, rengeteget dolgoztam, sokszor napokig nem is láttak. Nem voltam jelen az életükben, és emiatt örök lelkifurdalásom van, volt,és azóta sem múlik.
De már felnőttek, és hogy a későbbiekben milyen íj válik belőlük, az rajtuk áll.

Khalil Gibran: Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek

A Gyermekeitek — nem a Ti Gyermekeitek.
Fiai és lányai ők az önmagát megörökítő Életnek.
Ők általatok, ám nem belőletek jönnek.
És jóllehet veletek vannak, nem a ti tulajdonotok ők. Szeretetet adhattok nekik, de nem az elgondolásaitokat,
Mert nekik megvannak az ő saját gondolataik.

És testüknek otthont adhattok, de nem a lelküknek,
mert a lelkük a Jövendő Házában van otthon,
Ahová Ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Igyekezhettek hozzájuk hasonulni, de ne akarjátok őket
Magatokhoz hasonlóvá tenni.
Mert az Élet nem halad visszafelé és nem köt egyezséget a Tegnappal.
Ti vagytok az Íj, melyből gyermekeiteket —
Élő nyilakat — röpíti a messzeségbe
Az Íjász, aki látja a Célt a végtelen ösvényein túl.
S meghajlítja ereje hatalmával a Húrt,
Hogy gyorsan és messzire szálljanak a nyilai…
Ti pedig nyugodjatok bele boldogan, hogy az Íjász meghajlítja az Íjat,
Mert miként szereti a nyilat, amit kirepít,
Akként kedveli ő az Íjat is, ha szilárd és megbízható.

Lenyomatok 3.

Éjszakai morfondir vagy valami olyasmi...

Azt hiszem, a képzőművészet iránti rajongásomat is az apámnak köszönhetem.
Érdekes, de nem emlékszem rá, hogy őt valaha könyvvel a kezében láttam volna, pedig a családunkban mindenki olvasott.

Az is igaz, hogy annak ellenére, hogy én nem láttam vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy láttam volna olvasni, mégis művelt és érzékeny ember volt.
Például, mikor az elsők között felépült az utcában a házunk, de még nem volt neve sem ennek az utcának, apám javaslatára kapta egy XIX. századi Magyaróváron született festő nevét, Szále Jánosét.


Ő maga is festegetett valamikor, bár én már ezt sem láttam, csak halála után, anyám elbeszéléseiből tudtam meg, ahogy azt is, hogy a kép - egy havas, szürke, vízparti tájat ábrázoló festmény -, ami a nyaralónk egyik falán függött, apám alkotása volt.
Persze, hogy gyönyörűen rajzolt, azt tudtam. Kislányként egyszer megkértem, segítsen az egyik osztálytársam emlékkönyvébe valami szépet hátrahagyni.

Máig előttem van, ahogy elmélyülten fest, színez, megfeledkezve közben az időről és minden másról - még rólam is -, pedig én végig mellette könyököltem, és ámulattal figyeltem az átlényegülését. Sosem láttam azelőtt ilyen felszabadultnak, játékosnak, talán még boldognak is. Nagyon élvezte, abban biztos vagyok.
Az a kép akkor ott csodálatos lett, az én szememben mindenképpen. 


Nils Holgerssont ábrázolta, amint egy könyvön üldögél, és a lábát lógázza. Kezében egy hatalmas libatoll, mellette egy szintén hatalmas tintatartó, és a pöttöm alakot bevilágítja egy gyertya fénye.
Fejből csinálta, nem volt előtte minta, ahonnan lemásolta volna. Az egész lapot kitöltötte színekkel, nem maradt még egy milliméternyi fehér felület sem, és a felhordott, vastag réteg festéktől a papír fényesebb lett, és egy kicsit felkunkorodott.
Már nem emlékszem, ki volt az emlékkönyv tulajdonosa, de arra igen, mennyire meg akartam tartani magamnak ezt a rajzot.
Sajnos nem lehetett.


A szépség és a hétköznapi életnél fennköltebb dolgok iránti fogékonysága ellenére, apám mégis felhagyott mind az irodalommal, mind a festéssel. A dolgot utólag azzal magyarázom - persze tévedhetek, és az emlékek is csalókák -, hogy mire én megszülettem, addigra annyira felgyülemlett benne a keserűség a történelem folyamán elszenvedett fájdalmai miatt, hogy az évek múlásával a lelke egy részét hidegen hagyta már a fikció, a képzelődés. Énjének valóságtól elszakadt része addigra már közönyösebb lett. Megkeményedett.
Lányai művészeti ambícióit azonban mindvégig támogatta. Büszkén hordta a nővéreimet a kis hazánk különböző pontjain rendezett országos szavalóversenyekre, amelyeket ők aztán rendre meg is nyertek.
Nekem sajnos az ilyen fajta közös emlékekből már nem jutott, de kaptam tőle mást. Engem sokszor vitt el magával az erdőbe, és megtanította figyelni, csodálni, tisztelni a természetet, mert ő addigra már inkább a természethez, az állatvilághoz fordult.
Abban találta meg a békét, amire vágyott.
.....Hogy ezt a történetet most elmeséltem, annak oka, hogy ma Márton libájáról egyszerűen eszembe jutott Nils Holgersson libája, arról meg apám gyönyörű rajza, és szerettem volna ezt a számomra meghitt és varázslatos érzést, amit az emlék felidézése szerzett, marasztalni még egy kicsikét.
...hát csak ezért.

A roller

 MAMA kisétált a tornácos HÁZ elé, egyik karjával az egyszerű léckerítésre támaszkodott és várt.

 

Végignézett a poros úton. Még az OKULÁRÉját is feltette, hogy jobban lásson, és türelmetlenséggel vegyes izgalommal tekingetett a távolba.

Az élete egyhangúan telt, összemosódott napok sora, amelyeket alig különböztet meg bármi egymástól, de ez a mai különleges. Futó mosoly derítette fel erre a gondolatra ráncos arcát.

 

Egyedül élt, a lánya az unokájával bent, messze a városban. Egyetlen társasága -  bár az ajtaja mindeni előtt nyitva állt -, többnyire mégis csak a macskája volt. Az asszony bárhová ment, a CICA folyton a nyomában. Most is ott dörgölőzött a lába szárához, hogy majd megbotlott benne.

 

 - Eriggy innét, te! Egyszer még nyakam szegem miattad. -

 

A hangos szóra az állat odébb húzódott, de nem ment el. Komótosan helyet foglalt néhány lépésnyire, és abba az irányba fordította a fejét, amerre a gazdasszonya is nézegetett.

 

  A reggeli hűvösség pirosra csípte az öregasszony arcát, már a csontjaiban is érezte a HIDEGet. Ahogy összébb húzta törékeny alakján nagy, fekete kendőjét, észrevette, hogy egy szál CÉRNA kihúzódott az alján.

 

 - Átok macskája - bosszankodott. Majd holnap megvarrja. Most nem ér rá ilyennel foglalkozni, de igazán nem haragudott az állatra. Jólesett ölbe venni a hosszú estéken, és hallgatni a dorombolását. Véletlenül akadhatott bele a körme.

  Az idő tiszta volt. A hajnalban terpeszkedő lusta párák már felszálltak a tájról, és ellátott egészen a kis csermelyig, amely a falu végén csordogált. Ott, ahol a patak egy kissé kiöblösödött, esténként a legelőről hazatérő marhák még megálltak a szomjukat oltani. ITATÓnak használták a vízfolyásnak ezt a szakaszát, de nyáron a gyermekek sivalkodásától, lubickolásától volt hangos a környéke. 

Szerette a gyerekzsivajt. Vágyakozva gondolt rá, most azonban minden csendes körülötte. Még néhány hét és beköszönt a tél. A mezei VIRÁGok rég elnyíltak, csak az udvarokon virítanak a természet utolsó tarka tűzijátékaként a dáliák, és itt-ott még muskátlikat is látni az ablakokban, de a levegőben már érezni a késő ősz leheletét.

Most hirtelen megcsapta az ORRát a közeli pékműhelyből áradó frissen sült kenyér ILLATa is, és kellemes, huncut emlékeket idézett fel benne. Amúgy is csak a szépet, a jót látta maga körül, ez az örömteli várakozás egészen megfiatalította.

 Eszébe jutott az a régi PÉK. Az is jó kenyeret sütött, abban nem volt hiba, de nem arról volt nevezetes, hanem a GAZEMBERkedéseiről, mert bizony gátlástalan szoknyapecér hírében állt. Nem is alaptalanul. Megfordult az minden ringó csípő, minden kerek POPSI után. De még ha csak megfordult volna!

Történt egyszer, hogy ARATÁSkor, mikor a férfiak a faluból mind a földeken dolgoztak, a pék az egyik otthon maradt asszonykát lapogatta éppen, mire annak váratlanul hazaszaladt valamiért az ő hites ura. Aztán ahogy a férj meglátta ezeket összebújva, jó nagy patáliát csapott, és rendesen elagyabugyálta mind a kettőt. Végül azonban mégis megbékéltek egymással, mert a pék módos ember lévén, kiengesztelte az ifjú párt egy új TRAKTORral. Persze a faluban mindenki tudta, honnan az új szerzemény, és a menyecske is erősen szemlesütve járt néhány napig, de mivel hasonló esetek szép számmal akadtak, hamar került másik pletykálnivaló. A tüzes pék  meg hát eztán sem bírt a vérivel, és mert  nem is volt hitvány külsejű, ment neki a hódítás. Egy-két pofozkodást  inkább zsebre vágott, mint hogy igába hajtsa a fejét...még egy darabig, mert a következő évre mégiscsak megnősült és elköltözött innét.

A szomszéd kutya csaholása zökkentette ki a gondolataiból. Az eb jelzett, hogy idegen közeledik. Meglátta ő is az autót, és valami megváltozott benne. A kutya ugatásán kívül, nem hallatszott sehonnan kopácsolás vagy más kinti munka hangja, se ének a kertekből, kevesebb ruha száradt a köteleken, és mintha minden egyszerre szürkébbé vált volna.

Fáradtságot érzett, le kellett ülnie a ház előtti kis padra. Belé hasított a fájdalmas felismerés.

 - Nem ők azok. Nem jönnek. -

Vaspántok szorították a szívét. Nem tudta pontosan mennyi ideig üldögélt még a padon, de a Nap már magasan járt, mire összeszedte magát, és visszabotorkált a házba.

 

  Az asztalon a foszlós kalács és a születésnapi torta öt gyertyával. Az éjjel sütötte, hogy friss legyen, mire megérkeznek. Kakaót is főzött, hisz úgy szereti az a csöppség! Igazi, falusi tejszínhabbal! Ilyen zsíros tejszínhez a városban úgysem jutnak.

 

A kemencepadkához támasztva pedig ott állt felszalagozva a gyönyörű, fa ROLLER. Az asztalossal csináltatta. Zöld indákat is festetett rá, és még a gyermek nevét is belevésette: Lacika.

 

Végigsimított a játékszeren és arra gondolt, hogy biztosan nagyon fontos dolga lehetett a lányának. Biztosan megint valami különmunka. Annyit kell robotolnia a szerencsétlennek, hogy el tudja tartani az ő csodálatos, drága kisunokáját.

Mondta is neki mindig - Világra hozni egy gyermeket az is szép dolog, de a neheze utána jön! -

 

- Na! Nincs itt semmi szomorkodnivaló! Nem ugrálhatnak ezek folyton a szoknyám körül. 

Majd felküldeti valakivel az ajándékot, hadd örüljön az ő szeme fénye! -

 

Szép csöndesen leszedegette az asztalt, tett-vett, de a rollert csak nem akarózott elcsomagolnia. Minduntalan maga elé képzelte a kisfiú boldog arcát, és a lánya szomorú, de fegyelmezett tekintetét, miközben a tányérokat, bögréket pakolgatta.  

Képzeletében legalább átélte a viszontlátás örömét, ha már a karjába nem is vehette, nem ölelhette a szeretteit. Dolga végeztével leült a kemence padkára, és ahogy ott üldögélt egy kövér könnycsepp a roller kormányát díszítő kék-fehér szalagokra hullott, ...és ott is maradt még sokáig.

 

 

Vasárnapi kaleidoszkóp

Erős, fekete javallott, mert ma nehéz falattal indítok. 
Ginsberg Üvöltés című versével kezdtem a napot, mert egy kép kapcsán véletlenül belebotlottam, de azért azt nem teszem fel. Akit érdekel, keressen rá!

...Úgyhogy,.. itt ma nem lesz " hurrávasárnap!", bocs.
Lehet a beatnemzedéket nem szeretni, de érdemes ismerni. Finomított magyar hangja ennek az életérzésnek: pl.Déry Tibor - Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 
https://www.youtube.com/watch?v=wZFnbf-GUe0,
és Hobo, bár nem éppen ezzel a dallal, amit választottam, de József Attilában is megvolt a düh, a lázadás, mindössze ennyi a kapocs, meg hogy én imádom.
https://www.youtube.com/watch?v=IAxIXTPz8_0 
Na, jó, azért majd később keresek valami pozitívabbat is.

Irwin Allen Ginsberg
amerikai költő
1926. június 3. — 1997. április 5.

"Egy költő számára ez a legnehezebb: fel kell készülnie arra, hogy csak önmagának ír. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne kelljen gyakran erre gondolnom. A lényeg, hogy az ember kiadja magából, megtisztuljon, és hogy mindig megőrizze öntudatát, még ha ez gyakran elég gyötrelmes is."

 

Na, ez már egy fokkal optimistább, és főleg milyen jó! Nem igaz? De.
Alakulunk. 

Quimby - Viharon túl, szélcsenden innen
Kiss Tibi

https://www.youtube.com/watch?v=DCUbEd764Pw

Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nô virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szemembôl a lámpavilág-romantikát.

Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen

Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.

Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem
viharon túl, szélcsenden innen.

Na szóval szeretlek én Élet,


mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
késôbb mindent bepótoltál,
Lenn a sliccem.

 

Bizony." Szeretlek én Élet!"...Bár talán többet nézelődök, mint élek. (én)

Emlékszem, még nem tudtam olvasni, de introvertált gyerekként már akkor is szívesebben lapozgattam a művészeti albumokat a fogócska meg más ilyen hülyeségek helyett.

Két festő képei különösen megragadták a képzeletemet, bár akkor még fogalmam sem volt, kik ők, csak az érzéseket tudom felidézni a mai napig is, amit a festmények keltettek bennem....és, hogy miért osztom ezt most meg? Mert ma újra eszembe jutott. Csak úgy. :)

Csontváry Kosztka Tivadar
Paul Gaugin



Végül jöjjön egy kedvenc vers, aminek szintén csak a "kedvencsége" a kapocs a fentiekkel, Szóval kaleidoszkópos jó reggelt kívánok!

Nemes Nagy Ágnes

Egy ismeretlen

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, 
hol néhány szék van és egy zongora, 
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, 
s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen, 
s egyedül maradhatnék, mint a fa, 
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, 
mert oly nehéz. De hol van a szoba?

Csak felejteni nem szabad....

Csak felejteni nem szabad....

Október 23. évente valami szorongató érzést ébreszt bennem, és ilyenkor mindig az apámra gondolok.
'56 eseményei hosszú időn keresztül meghatározták a családunk történetét, rengeteg fájdalmat és sérülést hagyva maguk után.


Anyám elbeszélései szerint az egész október 26-án, a mosonmagyaróvári sortűz napján kezdődött.
Apám, aki akkor a Kötöttárugyár egyik művezetője volt, a forradalmi hangulatban kiállt az izgatott tömeg elé, a munkatársai, a barátai elé, és mondott egy beszédet, de a tragédia innentől kezdve már feltartóztathatatlanul közeledett, és végül bekövetkezett a legrosszabb, eldördült a sortűz.


Aztán, ahogy a filmekből ismerhetitek a jelenetet, az egyik éjszaka megjelent a házunk előtt a nagy, fekete autó, és a bőrkabátosok az otthonunkba rontva apámat ismeretlen helyre hurcolták.
Ez a jelenet ezután még többször megismétlődött, mielőtt börtönbe vetették volna.

Jöttek, berontottak, elvitték, és apám másnap félholtra verve került haza. Ezek voltak a kihallgatások.
Pedig elszökhettek volna. Az ezt megelőző időszakban, a káosz és a tömeges emigráció idejében sokan jöttek hozzá figyelmeztetni, kérni, még a másik oldalról is.
-Rudi, meneküljetek! Jönni fognak érted. -
De Rudi maradt. Nem volt az az elfutós fajta, pedig minden lehetősége meg lett volna rá. A kitelepített családja az utat előkészítve várta Németországban...


Talán egyszer bővebben is írok ezekről a dolgokról, már csak a gyermekeim miatt is. Hiszen ők már nem ismerhették a nagyapjukat.
Szép, de sokkal nagyobb felkészülést igénylő feladat lenne, mint egy ilyen kis mesélés, mert a történelem iránti érdeklődésem finoman fogalmazva is inkább széleskörű, mint elmélyült,...de majd meglátom.


Csak felejteni nem szabad.

 

Ünnep előtt
(apámnak)

A gyertya ég.
Erőszak,
düh,
indulatok.
- Mindez miért? -
Kigyúlt hitek lángján
elégve
utánad 
csak a füst maradt.

Megtört tested,
anyánk könnyei 
belénk ivódtak,
utat mutatnak.

És te csak ülsz...
Valahol fenn, 
egy ablak előtt,
cigarettafüstbe burkolózva,
hallgatagon.
Nekünk örök példát hagyva,
Apám.

P.M.