Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Éjszakai morfondír, avagy
"ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam."J.A.
Szó szerint.Csak a főnököm meg ne tudja!
Hihetetlennek tűnik, nekem legalábbis annak, de csak órák kérdése, és 50 éves leszek.
Mit szépítsem? Egy fél évszázad, kérem szépen.
Alapból agyalós természetem van. Mások talán lustának titulálnának. Ez szívük joga, de én imádom megengedni magamnak a luxust, mikor csak nézek ki a fejemből, és azon kívül, hogy a gondolataim cikáznak ide-oda, nem csinálok semmit. Tényleg csak filózok, és közben nagyokat érzek. Így töltődöm. Most is éppen elmélkedem, mégpediglen erről a kicsit idegenül hangzó 50 évről.
A legerőteljesebb érzés, ami közben átjár, az a hála. Nem viccelek. Tök komoly.
Hálás vagyok, hogy a génjeimben hordozom a boldogságra való képességet, és azért is, hogy ezzel a velem született természetes derűmmel másokat is motiválni tudok. Mert ezt mondják, hogy tudok. Nekem meg tetszik a dolog, hát elhiszem. Máskülönben miért mondanák, nem igaz? (Nem röhög!)
Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok soha rosszkedvű, fáradt, kifacsart, szomorú vagy igazságtalan, sőt néha egy önző, gonosz dög. De bizony, hogy vagyok! És?
Soha nem esett nehezemre beismerni a hibáimat, jóvátenni a vétkeimet, vagy bocsánatot kérni. Rohadtul egy unalmas perszóna lennék, ha nem lennének gyengeségeim. Ez a határozott véleményem. Téma lezárva. Maradjunk csak a hálánál meg a boldogságnál!
A barátnőm folyton azt szajkózza, nem vagyok az utamon, a helyemen. Én nem érzem így. Örülök, hogy rátaláltam a facebook nevezetű játszóteremre, ahol kiélhetem az "állítólagos" grafomániámat, és még igazán jónak sem kell lennem az írásban, mert ez nem egy irodalmi folyóirat, nemdebár?
Egyszerűen csak próbálkozom, örömem lelem a morfondírozásokban, és véletlenül sem képzelem ezeket többnek, mint amik. Mondjuk, hogy pillanatnyilag ez hobbym! Ráadásul visszaigazolásokat is kapok, aminek szintén örülök, úgyhogy jó nekem. Ennyi. Szóval ezért is hálás vagyok, meg még annyi minden másért!
Csakhogy nem Oscart kaptam, hanem mindössze szimplán 50 éves lettem, ezért a többit inkább megtartom magamnak, vagy elmondom szemtől szembe azoknak, akiket illet.
Csak nehogy kellemetlenül érintse őket, netán zavarba jöjjenek az érzelmi túlcsordulásomtól! Mert ilyen is van ám. Tudtátok?
Végezetül fogadjátok szeretettel születésnapi költeményemet, melyet Nyomasek Bobó sem írhatott volna csudálatosabbra.
Íme, így vallok magamról:
Szürke szemű,
szelíd,
SZŐKE!
...és néha bíz',
elszáll a lelke.
Ám, ha szükség van rá,
leány ő a gáton.
Igenis gyalog jár,
nem pegazus háton.
(Na, jó. A "leány" lehet, hogy kicsit túlzás volt.)
Megosztás a facebookon
"Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?"
Feldmár András
El lehet molyolgatni a kérdéssel,... aztán, ha valaki megtalálta a maga válaszát, az örüljön, és el ne felejtse!
Tegnap tanulságos, bár mentálisan nagyon fárasztó estém volt. Ha egy gonosz dög lennék, azt mondanám, hogy néhányan megint a pszichiátria helyett hozzám tévedtek be, a kávézóba.
Csak, hogy érzékeltessem a helyzet komolyságát, elmesélem, hogy pár krigli sör mellett lelki segélyért fordult hozzám egy (állítólag) volt drogos, egészen szimpatikus fiatal srác, néhány - egy darabig - jószándékú idült alkoholista, egy fásult, életunt nyugdíjas hivatalnok, aki mégis leginkább a feleségét unja, egy enyhén értelmi fogyatékos, mozgássérült fiú, aki még borzalmasan dadog is, tehát fokozott figyelmet igényelt, hogy csak a rázósabb eseteket említsem.
De nem vagyok gonosz dög, csak dögöcske, mert meghallgatom én őket. Persze. Sőt, még remek és valószínűleg teljesen pozitív, emberbaráti, életvezetési tanácsokkal is szolgálok, ha igénylik. Naná.
Bár többnyire nem igénylik, ezt legalább jól teszik, és csak lökik a sanyarú sorsukat.
Az egyetlen problémám ezzel az, hogy én meg szépen hazaviszem magammal ezeknek a sérült lelkeknek a gondjait, és sokáig nem szabadulok a hatásuk alól.
Na ezért írok most. Hogy könnyebben lerakjam, mert mindenkinek magának kell (kéne) megtalálnia a lélekzuhanyát, amivel lemossa a rátapadt guanót.
Nekem ehhez írnom kell. Még akkor is, ha ezt a tevékenységet sajnos nem olyan szinten művelem, ahogy szeretném, de mindenképpen örömem lelem benne, tehát felvállalom.
Ja, és a legfontosabb dolog!
Mindegyiknek párkapcsolati problémája volt, vagy éppen a párkapcsolat hiánya volt a problémája. MINDEGYIKNEK.
És tudjátok, mit? Szerintem pont azért, mert nekem el merik mondani ugyan a bajukat, hiszen totálisan semleges terület vagyok. A társuknak viszont nem.
Ezért érzem annyira igaznak Feldmár András gondolatát.
"Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van."
Nem tudom...
Talán mindenkinek jobb lenne, ha több élvezetet utalgatnánk ki
magunknak. Mit szóltok hozzá? ... Most itt nem kimondottan a szexualitásra gondolok, ne engedjétek túlságosan szabadjára a fantáziátokat!
Kár, mi?
Viszont az a nagy, büdös helyzet, kicsit sok nekem manapság, hogy szinte már a fél világ vega, vegán vagy éppen paleózik, mert az milyen egészséges!
Aztán, hogy az éjszakai krémem kizárólag állatkísérlet mentes lehet, és ha nem vagyok a spiritualitás felszentelt papnője, akkor csakis tévúton járhatok.
Nem azt akarom mondani, hogy ezek rossz dolgok, sőt bizonyos esetekben még áldásosak is, mindössze a szélsőségek, a
mindenféle irányzatok ostoba követése ellen prédikálok.
Véleményem szerint, újabban bizonyos körökben a szezon "kis feketéje" a kulináris extravagancia lett.
Mindamellett, hogy én is szeretek új dolgokat kipróbálni, azt gondolom, hogy némely nagyon érzékeny gyomrú embertársam leginkább csak az individumát szeretné ily módon celebrálni, - persze tisztelet a kivételnek! -.
Valószínűleg nehéz eligazodni az információ áradatban, ami ránk zúdul a laktózról, gluténről, Low Carb diétáról, elsavasodásról, méregtelenítésről és társairól, de könyörgöm! Hol marad a józan, paraszti ész?
Nekem bizony semmi kedvem lelkiismeret furdalással elszívni egy szál cigit mondjuk a Guinness söröm mellé(mert azt nagyon szeretem!), és karácsonykor annyi töltött káposztát fogok enni bejglivel, amennyi csak belém fér, rákkeltő füstölt hús, laktózban tobzódó tejföl és nagy karéj, hófehér parasztkenyér inkluzíve, ...telis - tele gluténnel.
Ezeken felül pedig ráadásnak egy jóféle pálinkát is fogok inni, ami - én kérek elnézést, de ezt a poént nem bírom kihagyni -, szóval, ami majd úgy "fődhöbasz, mint Böde a norvégot".
(Bár zárójelben megjegyzem, az igazán jó páleszből egy még nálam sem tudja ezt a megsemmisítő hatást produkálni, viszont egy sorozat belőle már képes rá.)
Lényeg a lényeg, hogy a karácsony pont erről is szól, a NAGY, KÖZÖS evészetről, ivászatról, és ez tök jól van így, szerintem.
Majd úgyis lemozgom....Majd utána,...mert igen, rendszeresen sportolok, de nem azért, mert ez a trend, hanem azért, mert jobban érzem magam tőle, és annyit, amennyitől jobban érzem magam. Vili?
Amúgy meg majdnem 50 évesen a "brazil segg" rengeteg munkával és lemondással járna, úgyhogy már nem lesz brazil seggem. Nem ér nekem annyit, tökéletesen megfelel a magyar.
Így is kerek...a világom.
Mi nagyon jóban voltunk apuval. Szerettem vele lenni.
Apu mélységesen hitt az állati természetben. Nem hitte, hogy az állatok képesek gondolkodni, de az emberi gondolkodásról sem volt túl nagy véleménnyel. Úgy vélte, minden döntésünknek és cselekedetünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen, mert ha nem így lenne, hogy történhetett volna meg az a sok szörnyűség, amiket át kellett élnie.
Az egyik legkedvesebb emlékképem róla, mikor csak ketten vagyunk egy erdei tisztáson. Kicsi voltam még, négy vagy öt éves lehettem.
Apu a méhkaptárakat ellenőrzi. Az ingujja feltűrve, szája sarkában lóg az elmaradhatatlan dekk. Látom az izmokat a karján, ahogy dolgozik, ahogy emelgeti ki a kereteket. Olyan erősnek látom.
Nem fél a méhektől. Sosem hord védőruhát. Csak néha lesöpri őket magáról, ha már zavarják a munkában.
Közben én körülötte rohangálok, kergetem az apró kék pillangókat, meg valami fekete pöttyös szárnyú bögölyfélét, és mindent gyönyörűnek látok. A rétet, a napsütést, a bárányfelhőket, még a föld illatát is fel tudom idézni.
Aztán, amikor megunom a futkározást bemegyek a rozoga faházikóba, amit mindig ott állítottak fel, ahová éppen a méheket telepítették, lefekszem az ágyra és csak bámulom az össze-vissza kavargó porszemcséket, amik csillámként sziporkáztak körülöttem.
Apu, ahogy végez a dolgával benéz hozzám, kiveszi a kis tábori széket, leül a kunyhó elé, és onnan figyeli csendben órákig a méheit. Nem nagyon beszélgetünk, csak együtt vagyunk. Fogalmam sincs, mi járhat közben a fejében, hogy hordanak-e a kis kedvencei vagy más, de az biztos, hogy jól érzi magát, és ettől én is jól érzem magam.
Apu az állatok közelségében és a természetben találta meg azt a nyugalmat, amit elraboltak tőle az emlékek.
Persze, nem volt mindig ilyen csendes és elmélyült. Időnként elege lett, és olyankor gáttalanul pocskondiázta a "kibaszott, kurva" világot, abban is elsősorban a "kibaszott, kurva" televíziót, azon belül is leginkább a "kibaszott, kurva, hazug" híreket.
...de erről majd legközelebb.
Megosztás a facebookon
Anyám kétszer vezette vissza apámat erre a világra.
Egyszer, amikor szétszaggatott lélekkel és leszaggatott lábbal tért haza a Don-kanyarból, ahol ha az életét nem is, de a fél lábát és az életkedvét hagyta, és másodszor, amikor '56 után végre kiengedték a börtönből, ahol a félholtra verés és az emberi méltóság teljes eltiprása napi rutinnak számított.
Nagy szerelem volt ez. Anyám részéről mindenképpen. Apám érzéseiben nem vagyok ennyire biztos, de megtette a tőle telhetőt.
No, de ne ugorjunk túlságosan előre!
Egy történetet elmesélni és megélni két teljesen külön dolog. Ez nem azt jelenti, hogy a sztori hazugság, csak azt, hogy abból amit láttam, hallottam, én ezt szűrtem le, ezek az én emlékeim.
Mint egy fotó a családi fényképalbumban. Végül már nem a kép készültének körülményeire emlékszünk, csak az általa keltett érzéseinkre.
És különben is akadnak pillanatok, mikor a történelem és az emlékezet ködbe burkolózik, mintha a valóban megtörtént események kevésbé lennének fontosak, mint azok amiknek be kellett volna következniük.
Erről ennyit, úgyhogy lépjünk is tovább.
Azt hiszem, ha létezne "Teréz anya gén", anyámban biztos kimutatható lett volna.
Egész életét kitöltötte a másokról való gondoskodás, ráadásul még boldog is volt ettől.
Nálunk állandóan ment a nyüzsi. Jöttek a szomszédok, a barátnők, a nagynénik, a nagybácsik, sőt még a kolduló cigány asszony is néha az asztalunknál evett, és a mama sütött, főzött, csacsogott, vigasztalt, sebet kötözött, tanácsot adott, attól függően, hogy kinek mire volt szüksége. Hihetetlen energiákkal rendelkezett, pörgött egész álló nap, és néha még éjszaka is a varrógépet hajtotta, hogy nekem szép ruhám lehessen, mert a Burda magazinok közt felnőve az embernek egyszerűen igénye volt erre, és hát az üzletek kínálata akkoriban meglehetős kívánnivalókat hagyott maga után.
Az iskolaköpenyt utáltam, mint a pestist. Egyszer a suliban aztán pellengérre is állítottak miatta, mert hiába volt kötelező, nem hordtam, de az ominózus eset után, ezt már többet nem lehetett megtenni. Erre anyu varrt nekem egyet, egy olyat, amilyen senki másnak nem volt.
De leginkább mégis apánkat kényeztette, és ahhoz is nagyon értett, ha aput néha újra elfogta a szomorúság, hogy hogyan rángassa ki belőle.
Addig piszkálta, addig szekírozta, míg az öreg dühtől vöröslő fejjel végre el nem ordította magát: - Berta! Most aztán elhallgass nekem, mert olyat adok, kiköpöd a pirosat! - Ez a mondat aztán szállóigévé is vált a családunkban, ha valakinél betelt a pohár. Persze sohasem emelt volna kezet rá, de dühöngeni és szomorkodni nem lehetett egyszerre, úgyhogy a praktika mindig bevált.
Berta, vagyis az anyám az a fajta háziasszony volt, ahol a pitetészta omlós, a spájzban glédában állnak a befőttek, az asztalon őszi levelekből készített asztaldísz és ünnepekkor ezüstszín gyertyák ékeskednek. Volt érzéke hozzá, hogy a semmiből is otthonosat varázsoljon, és azt hiszem, ezt a képességét örököltem tőle, ahogy a "soha nem adom fel!" hozzáállását a dolgokhoz úgyszintén.
Hogy ő miként tett szert a szinte kiapadhatatlan tetterőre, hogy ilyenné vált vagy vele született a hatalmas pozitív kisugárzás, - mert komolyan mondom, mindenki szerette -, hát ezt nem tudom.
A nagyszüleimről egészen halvány emlékképeim maradtak csak.
A nagyapám egy vígkedélyű, mosolygós, huncut szemű suszter ember volt, aki nem vetette meg a jóféle itókát, ahogy a kevésbé jófélét sem, aki jobban szeretett énekelni, mint a kaptafát püfölni, amitől aztán az egykor gyönyörű nagyanyám háta hamar görbülni kezdett. Mégis inkább a szeretetre emlékszem, mint a mama zsörtölődésére, és főként a papa jókedvére és a pipadohány illatára, amikor a térdére ültetett és együtt skandáltuk a sváb gyerekmondókát:
"Hopp schimmel, hopp!
Pferdchen lauf galopp"
Szegénységben éltek, s hogy egyetlen fiúkat, valamint az öt lány közül a két idősebbiket, anyámat, és Anna növérét mégis tanítathatták, azt jórészt nagyapám fivérének, Husz Jánosnak, a mosoni fiúiskola direktorának volt köszönhető, aki így segítette bohém testvéröccsét és annak családját.
Hánzi bácsiból mérnökember lett, Áncsi néni és anyám pedig ápolónőnek tanult. Így vezette a sors Budapestre, ahol egy nagyon kedves, zsidó orvos keze alatt dolgozott, és ahogy a későbbiekben majd kiderül, ennek a művelt és és jószándékú embernek még sokat köszönhetett az egész famíliánk....
...de ezt majd legközelebb mesélem el.
a képeken a nagyszüleim láthatók
Megosztás a facebookon
Soha nem voltam nagy dumás. Mindig is gondot okozott "verbálisan" kifejezni magam...., erre most blogolok.
Pfúúú! Mi lesz ebből?...
...de azért vannak az akadályok, hogy legyőzzük őket. Nem igaz?
Legalábbis magamnak szoktam mondogatni efféle jóféle önmegerősítő mondatokat.
Azt olvastam valahol, hogy ez segít, és eddig nálam működik is a dolog. Becs' szó!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy mindezek ellenére ebben a műfajban nem lenne hátrány, ha tudnék is írni, de lendüljünk át ezen az aprócska problémán!
Annyi sz@r író írhat, akkor én miért ne?
Na! Szóval arról fogok mesélni, Keedves Gyerekeeek...
A családomról fogok mesélni, és főleg az apámról.
Úgyhogy, akit nem érdekelnek az ilyen sztorik, azt előre figyelmeztettem, mert alapból egy kis tüncsibaba vagyok, de már annyira régóta tervezem, hogy írni kéne róla, mert nem semmi dolog, amiken átment, amilyen ember volt, csak eddig még nem volt bátorságom hozzá.
Folyt.köv.
(vegyétek nyugodtan fenyegetésnek!)
"Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. " J.A.
irodalom, képzőművészet, lakberendezés...