Anyám kétszer vezette vissza apámat erre a világra.

Egyszer, amikor szétszaggatott lélekkel és leszaggatott lábbal tért haza a Don-kanyarból, ahol ha az életét nem is, de a fél lábát és az életkedvét hagyta, és másodszor, amikor '56 után végre kiengedték a börtönből, ahol a félholtra verés és az emberi méltóság teljes eltiprása napi rutinnak számított.

Nagy szerelem volt ez. Anyám részéről mindenképpen. Apám érzéseiben nem vagyok ennyire biztos, de megtette a tőle telhetőt.

No, de ne ugorjunk túlságosan előre!

Egy történetet elmesélni és megélni két teljesen külön dolog. Ez nem azt jelenti, hogy a sztori hazugság, csak azt, hogy abból amit láttam, hallottam, én ezt szűrtem le, ezek az én emlékeim.

Mint egy fotó a családi fényképalbumban. Végül már nem a kép készültének körülményeire emlékszünk, csak az általa keltett érzéseinkre.

És különben is akadnak pillanatok, mikor a történelem és az emlékezet ködbe burkolózik, mintha a valóban megtörtént események kevésbé lennének fontosak, mint azok amiknek be kellett volna következniük.

Erről ennyit, úgyhogy lépjünk is tovább.

 Azt hiszem, ha létezne "Teréz anya gén", anyámban biztos kimutatható lett volna. 

Egész életét kitöltötte a másokról való gondoskodás, ráadásul még boldog is volt ettől.

Nálunk állandóan ment a nyüzsi. Jöttek a szomszédok, a barátnők, a nagynénik, a nagybácsik, sőt még a kolduló cigány asszony is néha az asztalunknál evett, és a mama sütött, főzött, csacsogott, vigasztalt, sebet kötözött, tanácsot adott, attól függően, hogy kinek mire volt szüksége. Hihetetlen energiákkal rendelkezett, pörgött egész álló nap, és néha még éjszaka is a varrógépet hajtotta, hogy nekem szép ruhám lehessen, mert a Burda magazinok közt felnőve az embernek egyszerűen igénye volt erre,  és hát az üzletek kínálata akkoriban meglehetős kívánnivalókat hagyott maga után.

Az iskolaköpenyt utáltam, mint a pestist. Egyszer a suliban aztán pellengérre is állítottak miatta, mert hiába volt kötelező, nem hordtam, de az ominózus eset után, ezt már többet nem lehetett megtenni. Erre anyu varrt nekem egyet, egy olyat, amilyen senki másnak nem volt.

De leginkább mégis apánkat kényeztette, és ahhoz is nagyon értett, ha aput néha újra elfogta a szomorúság, hogy hogyan rángassa ki belőle.

Addig piszkálta, addig szekírozta, míg az öreg dühtől vöröslő fejjel végre el nem ordította magát: - Berta! Most aztán elhallgass nekem, mert olyat adok, kiköpöd a pirosat! - Ez a mondat aztán szállóigévé is vált a családunkban, ha valakinél betelt a pohár. Persze sohasem emelt volna kezet rá, de dühöngeni és szomorkodni nem lehetett egyszerre, úgyhogy a praktika mindig bevált.

 Berta, vagyis az anyám az a fajta háziasszony volt, ahol a pitetészta omlós, a spájzban glédában állnak a befőttek, az asztalon őszi levelekből készített asztaldísz és ünnepekkor ezüstszín gyertyák ékeskednek. Volt érzéke hozzá, hogy a semmiből is otthonosat varázsoljon, és azt hiszem, ezt a képességét örököltem tőle, ahogy a "soha nem adom fel!" hozzáállását a dolgokhoz úgyszintén.

Hogy ő miként tett szert a szinte kiapadhatatlan tetterőre, hogy ilyenné vált vagy vele született a hatalmas pozitív kisugárzás, - mert komolyan mondom, mindenki szerette -, hát ezt nem tudom.

A nagyszüleimről egészen halvány emlékképeim maradtak csak.

A nagyapám egy vígkedélyű, mosolygós, huncut szemű suszter ember volt, aki nem vetette meg a jóféle itókát, ahogy a  kevésbé jófélét sem, aki jobban szeretett énekelni, mint a kaptafát püfölni, amitől aztán az egykor gyönyörű nagyanyám háta hamar görbülni kezdett. Mégis inkább a szeretetre emlékszem, mint a mama zsörtölődésére, és főként a papa jókedvére és a pipadohány illatára, amikor a térdére ültetett és együtt skandáltuk a sváb gyerekmondókát:

"Hopp schimmel, hopp!

Pferdchen lauf galopp"

 

Szegénységben éltek, s hogy egyetlen fiúkat, valamint az öt lány közül a két idősebbiket, anyámat, és Anna növérét mégis tanítathatták, azt  jórészt nagyapám fivérének, Husz Jánosnak, a mosoni fiúiskola direktorának volt köszönhető, aki így segítette bohém testvéröccsét és annak családját.

Hánzi bácsiból mérnökember lett, Áncsi néni és anyám pedig ápolónőnek tanult. Így vezette a sors Budapestre, ahol egy nagyon kedves, zsidó orvos keze alatt dolgozott, és ahogy a későbbiekben majd kiderül, ennek a művelt és és jószándékú embernek még sokat köszönhetett az egész famíliánk....

 

...de ezt majd legközelebb mesélem el.

 

a képeken a nagyszüleim láthatók

 

Megosztás a facebookon